Jobboldali Médiahírek

Hírexpress, hírblog – Hírek itthonról és a nagyvilágból Önnek!

Publicisztika

Vajon ki a „magyar Zoé”?

Hirdetés

Zoé egy regénybéli figura. A napokban jelent meg a Gerilla – Franciaország végnapjai c. regény folytatása, mely a Barbárok ideje névre hallgat. Számos ismerősöm ajánlotta jó szívvel, így hát úgy gondoltam, itt az ideje beszereznem azt. Mivel azonban az első rész eddig kimaradt az életemből, és nyilván a második olvasásához elengedhetetlen ismerni az elsőt, így rögvest megvásároltam mindkét kötetet, és eddig az első elolvasásán vagyok túl.


Az első rész (forrás: libri.hu)

Kíméletlen és nyers, őszinte, mindenekelőtt pedig a végletekig brutális könyv. Átfogó recenziót már csak azért sem írok, mert, mint mondtam, még csupán az első részt olvastam el, másrészt ezt már megtették mások, azonban behozok egy másik aspektust.

Hirdetés

Azt mindenképpen tudni kell, a mű egy olyan Franciaországban játszódik, ahol a szerző, Laurent Obertone szándékosan homályba burkolja az évszámokat, és ahol a rendőröknek már nem szabad használniuk a fegyvereiket, ha bevándorlók által lakott negyedekbe érkeznek ki. A történet ott indul, hogy riasztásra sietnek egy arabok által lakott környékre, ahol az egyik rendőrt hamar meg is gyilkolják, a másikat pedig, aki egy hölgy, hatan veszik körbe, és kétségtelen, rá is ez a sors vár, ha nem cselekszik. Így hát önvédelemből lelövi őket, majd menekül. A média természetesen „rendőri túlkapásról” beszél, a szélsőbaldali „jogvédő” szervezetek „fasiszta rendőrterrorról”, az arabok és négerek pedig reakcióként tulajdonképpen vérbe borítják Franciaországot, mely napok alatt összeomlik az impotens liberális államvezetéssel az élen, mindenhol zavargások, fosztogatások, helyi kalifátusok emelkednek ki.

De ne szaladjunk ennyire előre. Két antifasiszta aktivista, egyikük blogger (ő Zoé) a rendőri „erőszak” helyszínére igyekszik, hogy maguk tapasztalják meg, ahogy ők nevezik, az „elnyomottak” sanyarú sorsát, ám a valóság valahogy nem illeszkedik az ideológiai álomvilághoz.


És a most megjelent folytatás (forrás: Idegenlégiós Blog)

Hirdetés

Adjuk is át a szót a szerzőnek:

A közösségi oldalon állandóan riadóztatott, elítélte a populistákat, bosszantotta a fasisztákat, sok ihlettel és iróniával. (…) Kézzel evett, ahogy a tuaregektől tanulta. Imádott utazgatni, Dél-Amerikába, Afrikába, Ázsiába. Nyakában a kötelező törzsi csecsebecse. Tépett frizura, smink nélkül, nem akart nőiesnek látszani. Szőrzetét sem borotválta, hogy így vegye vissza testét a férfiak és a kozmetikai ipar diktátumától.


Antifasiszta szépségek a valóságban (forrás: reddit.com)

Hirdetés

Nos, ő volt Zoé. De olvassuk tovább:

Zoé remegett. Nagyon izgatott volt. Ez a gyilkosság felerősítette az összes létező felháborodását. Kicsit rá is játszott a gyászra, mert valójában pont egy ilyen tragédiára volt szüksége. Egyfajta bizonyítékra. „Én már rég megmondtam nektek: a rendőrök rasszisták és a fiatalok az áldozatok”. Az utóbbi időben szinte már hozzászokott, hogy az események csak őt cáfolják, és minden irányba próbálta kifordítani őket, hogy a békés egymás mellett élést védje.

Aztán Zoé sorsa kissé komorabbra fordult, mikor, mint fentebb írtam, antifasiszta társával útnak indultak, és felszálltak egy vonatra:

Hirdetés

A pályaudvart elhagyva a vonaton is csak ők ketten maradtak fehérek. Az emberek furcsán néztek rájuk. Sok afrikai és karibi volt köztük, meg néhány szír, afgán, meg több meghatározhatatlan származású. A világ nagyszerű sokszínűsége. Zoénak kételye támadt. Az utasok vajon megértik-e, hogy a két „sápadtarcú” az ő oldalukon áll? Úgy hitte, néhány bevándorló erőszakossága teljesen normális válasz arra a kirekesztésre és megbélyegzésre, amit el kell viselniük. Eközben abban is reménykedett, hogy ez az igazságos erőszak valaki másra fog lecsapni… De ha mégis ő lesz a célpont, megértette, főleg most: fehér volt, jómódú, ő is az elnyomók rétegéhez tartozott. Igaz, vonakodva, de úgy fogta fel, hogy egyfajta adót kell fizetnie bőrszínéért.

Ennek az „adónak” a megfizetését igen hamar el is kezdte törleszteni, mikor felszállt a szerelvényre „egy csapat fiatal”:

A vonat elindult. Noah összehúzta magát, már nem is lélegzett. Mellette Zoé erőt vett magán, és felszegte a fejét. Észrevették. Zoé megpróbált rájuk mosolyogni. – Hé, kisasszony, meg akarod ismerni az igaz szerelmet? A többiek röhögtek. Zoé lehajtotta a fejét, egy irgalmas nővér alázatával. Az ösztönei ellen kellett harcolni. A félelme tévedés. A fiatalok haragja az egyetlen igazságos dolog ezen a világon. (…) A végsőkig kapaszkodott a társadalmi kötelék istenébe. Főleg ebben a pillanatban, mikor egy huligáncsoport körbevette, és egyikük a combját kezdte simogatni. (…) Egy másik fiatal levette a csuklyáját, és leguggolt az antifával szemben. Az arcát majdnem az arcába nyomta. Majd adott neki egy pofont, az elsőt még finoman. – Megmozdulsz, vagy mi lesz? Noah teljesen el volt vörösödve. Kapott még egy pofont. – Tehát? Egy harmadik pofon, ez már erősebben. A lányok kuncogtak. – Mozgás! Még egy, teljes erővel. – Mozogj már! Miért nem mozdulsz már meg? Noah lemerevedett. Zoé azt hitte, a fiú mindjárt elsírja magát.

Hirdetés

Miután az inzultus véget ért, és a „fiatalok” leszálltak a vonatról, így folytatódik a történet:

Zoé közelebb hajolt barátjához. – Jól vagy? Tudod, ez nem ellenünk irányul. – Tudom. A köcsög rendőrök jól végezték a munkájukat. Vérzett az orra, porig alázták.

A további poénokat nem lövöm le, mindenkinek bátran ajánlom a könyvet, de, hogy azért túl sok kérdőjelet ne hagyjunk, Zoénak a későbbiekben meglehetősen csúnyán fejeződött be földi pályafutása, miután egyik „párizsi kalifa” szexrabszolgája lett… A kérdésem inkább az a tisztelt olvasók felé, szerintetek, Önök szerint létezik „magyar Zoé”? Ha igen, a lehetséges neveket várom hozzászólások formájában.

Lantos János – Kuruc.info

Hirdetés