„Nem fogok Gyurcsánnyal egy listán szerepelni” – aztán csörgött „a” Feri
Lantos János remek írása:
Péter éppen hogy kilépett a HVG szerkesztőségéből, zakója belső zsebében még megtapintotta, résnyire ki is húzta diszkréten az elegáns névjegykártyát, melyet az imént kapott, és kölykösen rápillantott. Igen, valóban, ez kétségkívül Hont Bandié. Tőle kapta ajándékba.
Péternek ez jólesett.
Bandival sok érdekes témáról beszélgettek. Elmondta, őt nem érdekli, hogy az a párt, melynek nemrégiben lett elnöke, olvad, mint időnként a Hold az égen. Cseverésztek még a régmúlt dolgokról, de talán a legfontosabb vezérfonala mégis az volt a beszélgetésnek, hogy Péter valamiért nem akarja elfogadni a főnök utasításait. Merthogy a Feri azt mondta, a „diktatúra” csak úgy dönthető meg, ha a teljes baloldali brigád összeáll, mint a kocsonya.
Megtörtént eset alapján…
Tehát közös lista az óhaj, a parancs.
Péter úgy tartja, ha saját pártjának belső ellenzékét ellentmondást nem tűrően le tudta darálni, akkor mit neki átvinni az akaratát a teljes baloldali brancson? Merthogy ő úgy vélekedik, nem is egy, hanem két lista szükségeltetik, ahogy ő mondja, egy „régi” és egy „új”. Nyilván ő vadonatúj, akárcsak „Fegyőr”. Csak hát az új barát, Hont Bandi is megkérdezte Pétert, mi van, ha a másik Bandi mégis inkább idomulna a nagyfőnökhöz?
A válaszon még gondolkodik a száraztésztás „népvezér”.
De alighogy hazaért Péter, váratlanul megcsörrent a telefonja, furcsa, de mintha zsigerileg érezte volna, ez most nem lesz kellemes beszélgetés. Holott még nem tudhatta, ki várja a túlvégen. Nem kellett pozitívan csalatkoznia. Mert kétségtelen, kissé dadogósan, szuszogósan, már-már a telefonon átszűrődő cefreszaggal megtámogatva beleszólt a Feri.
– Péter, nem jól van ez így.
Péter megilletődötten csak ennyit tudott szólni:
– Szervusz, Ferenc…
A Feri megköszörülte a torkát, erőt vett magán, ki tudja, talán még legurított egy kőműves Actimelt is, de mindenképpen erélyesebben folytatta:
– Pedig azt hittem, már kiverted a fejedből ezt a baromságot. A koronavírus ugyan elválasztott minket attól, hogy egy színpadra álljunk, de mi Klárával már nyugtáztuk, mégis jó gyerek ez a Péter, erre tessék, megint csalódást okoztál nekünk. Csak nem akarod, hogy?…
És itt a Feri megállt egy pillanatra, mondhatni hagyott lehetőséget Péternek, hogy ő mondja ki, mit nem akar valójában. Péter tudta, ezt most nem ússza meg. De szólni mégsem tudott.
– Na, lárifári, mindegy is, mit csacsogsz te, mint holmi kiskakas, azt ugye tudod, ha nem álltok be mögénk, akkor végetek, mint a botnak? De ha már itt tartunk, akarod, hogy attól legyen hangos a sajtó, hogy Marci vajon listázna-e téged, Petikém?
Péter érezte, most már tényleg valamit ki kell izzadnia magából, úgyhogy alázatosan meg is tette:
– Nem, Ferenc, tudod, nem úgy gondoltam, sőt, igazából nem is gondoltam komolyan, csak hát tudod, hogy van ez, kell egy kis látszat ezeknek a hülyéknek, hát persze, hogy te vagy a főnök, úgy lesz, ahogy…
Ezen a ponton a Ferinek már nem volt erre ideje, megbizonyosodott róla, Péter csak szerette volna eljátszani, hogy van önálló akarata, ezért gyorsan rövidre is zárta:
– Na, jól van, Petikém, látom, több eszed van, mint ami látszik. Rendben lesz így akkor, ahogy megbeszéltük a „bálnatenyészeti minisztérium”, vagy mifene jó lesz nektek ’22-ben, ugye? Persze, hogy jó, na, jó legyél.
Péternek nem volt már lehetősége reagálnia erre. De egyébként sem tudott volna mit.
Ez a dolgok rendje.
Lantos János – Kuruc.info