A tüntető színészek 5 arcpirító hazugsága
Follow @jobboldalihirek
Hirdetés
Follow @jobboldalihirek
Hirdetés
Hirdetés
A tüntető színészek hazugságai:
1) „A színház a kultúra közvetítőközege, szellemi műhely”
A színház – tisztelet a kevés kivételnek – maníros ripacskodás, ahol nem egy-egy darabot láthatunk, hanem azt, hogy rendezőtől a színészig mindenki eltöltekezik a saját önkifejezésével. Dagályos gesztusok, gagyi politikai humor (csak a templomban nem lehet, itt igen), merész trendújításként eladott filléres magamutogatás, amit csak az téveszt össze bármifajta kultúrával, akinek semennyi hozzáférése nincs.
2) „Ha nincs színház, nincs kultúra”
De, van. A közösségi médiában teljes mértékig megkerülhető minden, amit csinálnak, és vannak, akik meg is kerülik. Kevesebb Esztergályos Cecíliát idéző affektálással, több hozzáadott értékkel. Nem a hetvenes években vagyunk, gyerekek, de nem is a kilencvenesekben: nem ti mondjátok meg, mi a kultúra.
3) „A színház akkor jó, ha lázadó”
Haha, jó vicc. A kedvenc mondataim egyike Zizektől, hogy a posztmodern társadalom ellensége már nem a közöny, hanem a lázadáshelyettesítő lázadásimitálás (prayfor hashtagek előnyben). Ennek Európa ezen részén egyébként hagyományai vannak, a színház feladata ugyanis az volt, hogy a magasrangú elvtársak által megfelelően szűrt társulat éppen annyira lázadhasson, amennyire a hatalom számára még nem kényelmetlen, de a társadalmi feszültséget elvezeti. Egyébként is, inkább a színházban csinálják, állami felügyelet alatt, mint lakásokban, pincékben és raktárakban, ahol állambácsi nem fülelhet bele a suskusba. Jegyezzük meg: államilag támogatott lázadás az államrend ellen nem létezik.
4) „A színészek szolidaritást érdemelnek”
Nem érdemelnek. Temérdek lehetőségük lett volna nekik is szolidárisnak lenni. A nyilvánosságukat használhatták volna a határon szolgáló, túlhajszolt katonák; egészségügyi dolgozók; kétkezi munkavállalók; tudományos kutatók és kismillió egyéb csoport következetes képviseletére. Egy-két alibigesztust leszámítva sosem tették. Most, amikor az állam lecseréli a hetven éve seggnyalásra (és f@szszopásra) épülő, belterjes közösségük vezetőit, hogy frissülhessen a seggnyaló garnitúra, hirtelen feltámad bennük a forradalmi hév, és most értük kéne felállnia olyanoknak, akiknek nincs hozzájuk fogható nyilvánosságuk, és akiknek az ő szolidaritásukból sosem jutott. Lóf@szt a seggükbe a kultúra helyettesítőtermékeinek, akik az Indexhez hasonlóan évtizedekig szartak minden polgári normára, majd hirtelen öntudatos forradalmárok lettek, amikor a megélhetésük veszélybe kerül! Az ilyen nekem ne közvetítsen semmilyen kultúrát!
5) „Állami támogatás nélkül nem megy”
Rossebet nem. A történelem folyamán folyton változott a színészek státusza, hiszen a drámákat már a görög eredettől fogva nem az elitnek írták (ahogy az eposzokat), hanem a népnek. Amikor Shakeskpeare nekiáll rendezni, a dráma kocsmai előadóműfaj, és túl van már irodalmi munkássága nagy részén, mire részvényeket vásárol a Globe Színházból. Tessék befejezni a seggnyalást, az állázadást, és elkezdeni a melót! Ha nem tetszik az Ancien régime, akkor ne a királytól kérjünk pénzt a fellépő ruhánk dísztollaira, hanem hagyjuk el a díszleteket, a ripacs sznobériát, és tegyük közösségivé a színpadot! Ja, hát igen, akkor művésznők és művészurak valóban nem a körúti színházak körül korzóznak majd.
Kedves színészek, örök lázadó szellemek, én támogatom a lázadásotokat: hagyjátok csak el az állami színpadokat, és ácsoljatok sajátot! Mert amit most csináltok, az nem lázadás, hanem szakszervezeti tüntetés. Ti nem a kultúráért álltok ki, csak szeretnétek visszakapni a régi feltételeket a munkáltatóitoktól.
Forrás: Tibi Atya blogja