Voltaképpen mi 1956?
Egy idő után minden tollforgató találkozik azzal a jelenséggel, hogy egy-egy történelmi esemény kapcsán úgy érzi, nem tud már újat mondani, hiszen minden évben leírta lényegében ugyanazt, talán feleslegesnek is gondolja, hogy ismételje önmagát. Ez elviekben így lehetne 1956 esetében is, ám valamiképpen mégsem éreztem soha semmi ilyesfélét. 1956 ezerarcú és örökérvényű.
Mert voltaképpen mi 1956? Erre a felelet egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű, mert hiszen ez nem volt más, mint a magyar nemzet egyik legcsodálatosabb szabadságharca, amikor egyedülálló módon szállt szembe a világtörténelem legsátánibb hatalmával, a bolsevista Szovjetunióval szemben, és verte az első szeget annak koporsójába, minek következtében hosszabb távon tekintve megrogyott, és a történelem szemétdombjára került.
„Fegyvert fognak régen egyszer mind a nagyfiúk”, – ahogy Cseh Tamás énekelte
Azonban ez csupán magát a történelmi 1956-ot írja körül. Térbe és időbe zárva.
De ezektől függetlenül is értelmezhető 1956. Miképpen él ma is lelkünkben, hogyan következett maga az esemény a magyar néplélekből, mint ahogy egyénenként is minden egyes individuumnak megvan a maga saját „1956-képe”. Mindezek állandó alkalmat teremtenek arra, hogy ezeket évről évre megélje. Visszacsatoljon hozzá, mérceként maga elé helyezze, viszonyulását kifejezze 1956 szellemiségéhez. S éppen ez a tény az, amiért mindig lehet újat írni 1956-ról. Kimeríthetetlen. Mert valójában a lelkünkben és a génjeinkben lakozó szabadságszeretet egyik legheroikusabb gyakorlati megvalósulása volt, s mint ilyen, örökké fényesen fog ragyogni a magyar égen. Dacára minden hibánknak és gyarlóságunknak.
De nem csupán ezért.
Ahogyan Arany János írja Széchenyi emlékezete c. versében:
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
Az egyetemes emberiség, de különösen magyar népünk történelme mutat rá arra, hogy az közösségi dimenzióban nem szól másról, mint a „én” és „mi” harcáról belső társadalmi viszonylatban. Mint tudjuk, „nálunk mindenki egyéniség”, a magyar karakterisztika sajátja a „nekem ne mondja meg fentről senki” viselkedésforma, de ettől függetlenül mindenki óhajtja, sőt, követeli a „magyar összefogást”. Látszólag paradox is lehetne akár, de csak annak, aki nem magyar. Aki ismeri ennek a népnek minden rezdülését, egy jóindulatú mosollyal konstatálja: igen, ezek vagyunk mi, magyarok.
Azonban vannak olyan pillanatok, amikor az isteni gondviselés folytán az „én” és a „mi” olyan szintézisbe forr össze, feloldódik és eltűnik minden ellentmondás, hogy az világraszóló csodákra képes. Ahogyan halljuk Cseh Tamás zseniális Corvin köziek c. dalában: „Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt, visszalőttek s meggyújtották mind a tankokat”.
Ez volt 1956 is. Egy össznemzeti katarzis-élmény.
Őrizzük, óvjuk. Mindenki építse saját lelkében a maga 1956-ját, és amennyiben szükségessé válik, ezt a sok kis mozaikkockát újra össze fogjuk adni, s lesz belőle megint világot rengető csoda. Melyet újra és újra meg fog süvegelni a világ, tisztelni fogja, ahogy a mai napig tisztelik 1956-ot is, és eszükbe fog jutni, a magyarság hivatása a Kárpát-medencében örök.
Voltunk, vagyunk, leszünk. Dicsőség a hősöknek!
Lantos János – Kuruc.info