Surányi egy tollvonással felszámolná nemzeti aranykészletünket
Surányi György az elmúlt hónapokban úton-útfélen „komoly” szakértői szerepben nyilatkozik az inflációról, az aranytartalékról, Magyarország államadósságszintjéről, a magyar gazdaság teljesítményéről, teszi mindezt úgy, hogy tevékenységéhez olyan kiváló „eredmények” kötődnek, mint a majdnem harminc százalék (!) körüli infláció vagy a magyar gazdaságtörténelem legnagyobb megszorítása, a Bokros–Surányi-csomag.
Surányi György szerint a jegybanknak már 2020-ban is szigorítania kellett volna, miközben mindenki az enyhítés fegyverével küzdött a pandémia következtében leállt gazdasági szegmensek hatásai, majd az újraindítás nehézségei ellen. Surányi György szerint egy jelentős szintű nemzeti aranytartalék tartása pedig egyenesen hazárdjáték. Jelen írásomban ez utóbbi témát járom körül, s miképpen a végén, már az elején is szögezzük le, hogy nincs olyan adat, nem létezik olyan közgazdasági elmélet, amelyek alátámasztanák ezen állítását.
Ennek következtében gondolhatnánk, hogy ez a kérdés fel sem fog merülni a már régen elstartolt választási kampány során vagy annak farvizén, hiszen, amiről nem lehet megfelelően alátámasztott kritikát megfogalmazni, amit nem lehet érdemben bírálni, azt nem is érdemes össztűz alá venni. Legalábbis nincs olyan értelmes ember, aki erre vállalkozik. Aztán kiderül, hogy mégis van ebben az országban valaki, aki képes a nyilvánvalót is tagadni. Személye korántsem meglepetés, Surányi György korábbi jegybankelnökről van szó, akinek az arany szó hallatán illene mélységesen hallgatnia. Ám mivel nem ezt teszi, felmerülhet a kérdés, hogy vagy nem ismeri az önkritikát, vagy céljai lehettek az arany eladásával. Szavaiból bizonyosra vehetjük, hogy amint bármikor ismét lehetősége adódna, nem rajta múlna nemzeti aranykészletünk felszámolása.
Így állt elő az az abszurd helyzet, hogy az a személy támadja az aranytartalék növelésének nemzetstratégiai szempontból is kiemelt jelentőségű döntését, aki korábban oroszlánrészt vállalt nemesfémkincsünk eltékozlásában is.
Érdemes a fenti helyzet megértéséhez visszatekinteni. Surányi Györgynek köszönhető, hogy 2018-ig – a Nemzetközi Valutaalap korábbi adatai szerint – a régió országainak jegybankjai átlagosan negyvenszer több aranykészlettel rendelkeztek, mint Magyarország, amely 1990-ben, az ő vezetése alatt váltotta pénzre az akkori aranytartalék zömét, mintegy 43,5 tonnát. Az unciánként 380 dolláros áron eladott tartalékból a jegybank akkori vezetése főleg dollárt vásárolt. A lépést azzal indokolták, hogy az arany hozama jóval kisebb, mint az érte kapott devizáé. E szempontból nézve ironikus, hogy később pont az amerikai valuta értékének romlása miatt tért át a jegybank fokozatosan a dollárról az euróalapú tartalékokra, így védekezve a dollár árfolyamcsökkenéséből adódó veszteségek ellen. Ehhez képest az aranyfóbiás Surányi az azóta eltelt húsz év alatt számtalanszor védelmébe vette korábbi döntését, és továbbra is úgy gondolja, hogy az arany nem jó befektetés. Ennek némileg ellentmond a tény, hogy az általa eladott 43,5 tonna (nagyjából 1,4 millió uncia) arany akkori árfolyamon mintegy félmilliárd dollárt ért, a mai, 1800 dollár/uncia árfolyamon viszont már két és fél milliárd dollárt érne. Azaz nagyjából az ötszörösét.
Az aranytartalék eladása azonban nemcsak az árfolyam-különbözet miatt volt hibás döntés, hanem mert pont a válságok bizonyították be, hogy egy-egy ország a stabilitás és az értékálló biztonság miatt dönt az aranybefektetések mellett. Miközben Surányi szerint az arany nem lehet a végső menedék, véleményével élesen ellentétes Alan Greenspan volt amerikai jegybankelnök sokat hangoztatott mondása, miszerint a nyomtatott pénzt szélsőséges körülmények között senki nem fogadja el, míg az aranyat mindig elfogadják, mert az arany bizony végső fizetési eszközként funkcionál.
Úgy tűnik tehát, hogy a jegybank korábbi elnöke még mindig makacsul hisz a 90-es évek aranytartalékot elvető és leépítő hibás elméletében, pedig azóta igen sokat változott a világ, és ezzel együtt az arany piaca is. A kérdés ma már nem az, hogy miért tartanak a jegybankok aranyat. A kérdés inkább az, hogy miért adta el az MNB korábbi vezetése majdnem a teljes aranytartalékot az 1990-es évek elején, amikor egyébként egyáltalán nem volt jellemző régiónkban az arany eladása. Kérdés az is, hogy miért nem kezdett inkább a jegybank a válságok előtti „békeidőben” az arany felhalmozásába.
Mert mások ezt tették és ezt teszik ma is, már csak az újabb, a koronavírus-járvány által kiváltott válság hatására is. S korántsem csak a diktatúrák, ahogyan Surányi György sugallja. A nemzetközi statisztikákat böngészve szemet szúrhat, hogy 2021-ben szerte a világon, Európától kezdve Ázsián át Amerikáig folytatódtak a jegybanki aranyvásárlások. A jegybankok által tartott arany mennyisége tavaly 31 éves csúcsot döntött. A történelmi örökséggel bíró aranytartó országok már hosszú évek óta egy gramm aranyat sem adtak el, a „szokásos” aranyvásárlók pedig (Kína, Oroszország, Törökország, Brazília) folytatták a felhalmozást. Nemrég megjelent vásárlóként a piacon Lengyelország, Dél-Korea és Szerbia is, tavaly pedig csatlakozott Szingapúr és Írország is a listához. Valami tehát történik a világban, ami szintén ellentmond Surányi György állításainak.
Úgy tűnik tehát, hogy sokaknak könnyű a válasz, ami láthatóan számára nem az. Az arany nemcsak biztonságos, de egyben jó befektetés is, amelynek egyik legfontosabb pénzügyi tulajdonsága, hogy nincs hitelkockázata. Márpedig a világ úszik az adósságban, a jó befektetési politika alapja pedig a diverzifikáció. Az idegen szakmai kifejezés mögött józan logika áll: ne tarts minden tojást egy kosárban. A kockázatokat már „normál” piaci körülmények között is porlasztani kell, hát még turbulens gazdasági és politikai fejlemények láttán. A német, amerikai vagy japán állampapírokat a jegybanki befektetői kör hitelkockázat-mentes eszköznek tekinti. Ezt a befektetési univerzumot egészíti ki az arany, ami ezen államoktól és általában a pénzügyi rendszertől független pénzügyi eszköz. Ebben az értelemben is ideális tartalékeszköz minden jegybank számára.
A devizatartalék részeként aranyat mint tradicionális tartalékeszközt tartani tehát bevett gyakorlat, az aranytartalék bizalomépítő szerepe napjainkban egyre inkább felértékelődik, hasonlóan a „családi ezüsthöz”. Meglehet, hogy pont erre az aranyban lévő „ezüstre” fáj a foguk most valakiknek? Amennyiben igen, keresve sem találhattak volna jobb szócsövet maguknak, mint az aranyat egykor eltékozló Surányi Györgyöt, s ezek alapján felmerül a kérdés, hogy Surányi György megnyilatkozásai dilettantizmusról vagy valami másról árulkodnak-e.
SIKLÓSI BARNABÁS
A szerző közíró