Na, ki találta meg a kidobott levélszavazatokat? – Bemutatjuk Prohászka Borókát

Korábbi cikkeinkben kiveséztük a Marosvásárhely és Jedd közötti úton, utóbbi köztemetőjénél, egy forgalmas csomóponton lelt, megégetett szavazólapok sorsát: az erdélyi politikum egyöntetűen provokációnak nevezte az egyébként is érvénytelen levélszavazatok teátrális megtalálását (itt és itt), a Nemzeti Választási Iroda feljelentést tett, nemzetközi megfigyelők – a jobboldali portálok sorozatos meghekkelése mellett – az érintett levélszavazatok ügyét is kivizsgálandónak nevezték. És jó kérdés, mit kezd azzal a ténnyel, hogy a Telex, amely elsőként számolt be a levélszavazatok megtalálásáról, a metaadatok szerint már február 1-jén létrehozta az erről szóló cikket, amit utólag a főszerkesztő technikai hibával magyarázott.

Talán ennél is izgalmasabb körülmény, hogy bárki is tette, amit tett a levélszavazatokkal, kiválasztotta a „legalkalmasabb” helyszínt: Parászka Boróka erdélyi újságíró lakhelyének közvetlen közelében egy forgalmas csomópontot választott arra, hogy a tessék-lássék félig megsemmisített lapokat közszemlére kiszórja; bár a híradások szerint nem neki szólt a névtelen telefonáló a „fogásról”, annak rendőrségi kezeléséről már ő számolt be.

De kicsoda Parászka Boróka?

Egyoldalú balos műsorok, botrány

Parászka Boróka 45 éves erdélyi újságíró, a székelyföldi Gyergyószentmiklóson született, értelmiségi családban; Szatmárnémetiben érettségizett, egyetemi tanulmányait filozófia és esztétika szakokon végezte Debrecenben és a budapesti ELTÉ-n. Volt szerkesztő a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, és főszerkesztette A Hét című lapot 2003 és 2006 között. Legismertebb azonban a Marosvásárhelyi Rádió munkatársaként az Értsünk Szót című műsor vezetőjeként kifejtett munkája; emellett rendszeresen publikált magyarországi és erdélyi orgánumokban, többek között a Magyar Narancsban és a HVG-ben.

Míg munkáját egyik oldalról rendszeresen elismerik – erre utal számos díja, például a Minőségi Újságírásért díj (legutóbb a 444 büszkélkedhetett azzal, hogy megkapta) –, másrészről rendszeres kritika és botrányok kísérik munkásságát. Kritikusai nem elsősorban nyilvánvaló politikai beállítottságát szokták felróni neki, hanem egyfajta általános kettős mércét: az erdélyi magyarságot ért sérelmekre jóval kisebb hangsúlyt fektet, mint egyéb csoportokéira.

Riportjainak témája az erdélyi cigányságot ért atrocitásoktól a rohingya menekülteken át elsősorban a Közel-Keletről Európába érkező illegális bevándorlók sorsa.

Ami a botrányokat illeti, a munkahelyén is akadt éppenséggel ilyen: noha objektivitással, elfogulatlansággal még az őt kedvelő, intelligensnek tartó kollégája, Gáspár Sándor sem „vádolta”, mások nem voltak ennyire megértőek. 2013-ban ugyanis

miután beadványuk szerint az újságírónő az elvileg közszolgálati rádió szakmai etikai szabályait megszegve erősen favorizálta a baloldali meghívottakat, míg a jobboldaliakat mellőzte, s témaválasztásában hasonlóan egyoldalú volt. „Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője” – írták, továbbá felrótták neki, hogy miközben a rádió fizetett munkatársa, azt egy másik lapban írt cikkében gyalázza, továbbá kollégáival durva és trágár módon beszél. A rádió vezetősége a vádak többségét elutasította, mindazonáltal általánosságban véve is akadnak, akik egészen fenyegető hangnemben jelzik, hogy nem kedvelik.

Ennél jóval szélesebb körben fejtett ki hatást cikkeivel, interjúival és sajátos hangvételű Facebook-posztjaival.

„Leállatozott” csíkiak, taps Erdély elvételéhez

Erdélyi magyarként olyan, viszonylag konszenzusosan még a baloldal egy része által is támogatott nemzetpolitikai egyesítést célzó intézmények ellen szólalt fel rendszeresen, mint a kettős állampolgárság („nem lehet azt válaszolni, hogy nincs még meg, és már nem is kell. Kösz, nem kérem. Kérlek, ne szólj az érdekemben senkinek. Nem, nem akarok előrejutni a listán. Sőt nem akarok listát se. Ne tégy nekem szívességet (…) a könnyített magyar állampolgárságot törzsekben szerzik.”). Vagy a Nemzeti Összetartozás Napja („nacionalista és irredenta történelemszemlélet hagyománya”, Trianon mint „veszteség” időzőjelben, mert „az csak ez egyfajta történelemszemléletben, a magyar nacionalista szemléletben érvényes”).

Éles hangvételű bírálatainak rendszeresen tárgya a székelység, elsősorban a nemzeti érzelmű székelyek. A székely zászló („politikai kézimunkatermék”, illetve „giccs”), az autonómiapárti demonstrációval egybekötött Székely Szabadság Napja („A Horthy-korszak masírozott végig”), sőt a magyarlakta vidékeknek több uniós forrást megcélzó nemzeti régiókról szóló kezdeményezés, Wass Albert és Nyirő József („Wass, Nyirő és társai egy aljas, gyilkos rendszer kiszolgálói voltak”), továbbá szintén nagy visszhangot vert, amikor

(„Néztem a fiamat, amikor először mondta, hogy a románok ellopták a mi közös Erdélyünket, és arra gondoltam: nem bízom a szerencsére. Elvittem erre az első december elsejei megemlékezésre”).

A botrányok csúcsa azonban nem ez volt, hanem Parászkának az a sokat idézett (mára az interneten csak nyomokban fellelhető) cikke, amelyben a csíki székelyeket nemes egyszerűséggel állatoknak nevezte. A 2009-es nesze nektek csabakirályfizás című írás előzménye, hogy a csíkszentmártoni, csíkszentkirályi gazdák, miután a csendőrségre nem számíthattak, a maguk kezébe vették az igazságszolgáltatást, és megkergették az őket rendszeresen meglopó, bandákban megfélemlítő, utóbb Csíkszentkirályban késelő cigányokat. És akkor az idézet:

(…) A legnagyobb szégyen azonban nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek,

„Másból ez a rezsim nem ért…”

Permanens kritikája, kifakadásai tárgya az illegális migráció megfékezésére felhúzott határkerítés, aminek elkészülte után rövidéletű fogadalmat tett arra, hogy amíg áll, nem látogat Magyarországra, és a mai napig hevesen és rendszeresen bírálja annak létét (külön posztot szentelt a karácsony ünnepe megbélyegzésének, mert nyakatekert logika szerint ilyenkor gyengébb a határőrizet a tengeren a szabadságolások miatt, amiről a migránsok is tudnak, ezért többen indulnak útnak, és többen vesznek a tengerbe). Határozottan párhuzamot von a 2015-ös illegális migránsok és az ukrajnai menekültek között, mondván, aki akkor nem segített, az háborús bűnös (továbbá: az árstop megszégyenítés, és még Wahorn András is vállalhatatlan, merthogy szexista).

Ami a magyar kormánnyal szembeni attitűdjét illeti, néhány idézet tőle: „Nem pontosan értem, hogy nem szakad rá az ég Orbán Viktorra”, „Elrettentő példa vagyunk, mi magyarok”, a magyar kormány kultúrpolitikája a nácikat idézi, és így tovább. És a buzdítás: „Lezárások, sztrájkok, élőlánc: ez az egyetlen járható út. Másból ez a rezsim nem ért”.

Aztán körülbelül a kertje végében hirtelen talált néhány – eleve érvénytelen – szavazólapot, amelyek alapján az ellenzék miniszterelnök-jelöltje választási csalást kiáltva az összes határon túli szavazólap megsemmisítését követeli. Mintha valóban a Fidesz érdeke lett volna ilyen ostoba módon veszélybe sodorni, vagy diszkreditálni több százezer szavazatot, amelynek kilencven százaléka minden felmérés szerint őt támogatja.