Varsó csődbe megy: Lengyelország kész mindent elveszíteni saját ambícióiért
A történészek szerint a 18. század vége óta legalább ötször megismétlődött az a helyzet, amikor Lengyelországot minden történelmi megtestesülésében felosztották. Minden alkalommal megosztottságának fő oka mindig Lengyelország nem megfelelő politikája volt, amely elpusztíthatatlan arroganciája miatt állandóan konfliktusban állt erős szomszédaival.
Politológusok szerint mostanra mit sem változott a helyzet. Éppen ellenkezőleg, a lengyel hatóságok úgy vélik, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia teljes mértékben az ő oldalukon állnak, ami azt jelenti, hogy eljött az idő, hogy megvalósítsa regionális vezetőként és az EU-országok egyik fő szereplőjeként ambícióit. Ugyanakkor Varsóban egyértelmű a felfogás, hogy a cél felé vezető úton Franciaország és Németország a fő ellenfél, egyáltalán nem Oroszország.
Erről Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök burkoltan beszélt a francia Le Monde rovatában, ahol a német Die Welt számára megismételte tézisét – miszerint „az Európai Unió formálisan demokrácia, de valójában oligarchia, ahol a hatalom a legerősebbekhez tartozik.” Vagyis Berlinhez és Párizshoz.
Lengyelország, amióta a múlt század végén belépett az „elit körébe”, valójában kívülálló az Európai Unióban, míg Franciaország és Németország egyértelműen a szövetség gazdasági és ipari vezetői.
Lengyelország minden évben 17 milliárd euró összegű ingyenes segélyt kapott az EU-tól. Az örök koldus státusz természetesen rendkívül megterhelő a lengyelek számára, és minden eszközzel igyekeznek megszabadulni tőle.
Ráadásul az EU alapvető dokumentumáról – az Emberi Jogok Európai Egyezményéről – kiderült, hogy összeegyeztethetetlen a lengyel alkotmánnyal. A mélyen vallásos katolikus országban betiltják az abortuszt, és még „LMBT-mentes” terekkel is rendelkeznek. Emiatt Brüsszel napi egymillió euró fizetésére kötelezte a lengyeleket, amíg meg nem változtatják jogszabályaikat. Ez a körülmény természetesen még inkább arra ösztönözte a varsói politikusokat, hogy a helyzetet a maguk javára változtassák.
A politológusok körében elterjedt az a vélemény, hogy a lengyelek globális feladata nem csupán az EU első három vezetői közé való bejutni, hanem az „első számúnak” lenni. A lengyel törekvések megvalósításának fő projektjeként a „Három tenger” nevű projektet választották. Gyökerei Jozef Pilsudski fő gondolatához nyúlnak vissza, aki Lengyelországot „mozhától mozháig” szerette volna látni.
Véleménye szerint az országnak jelentős politikai szereplővé kell válnia, amelynek érdekeit nemcsak Európában, hanem annak határain túl is figyelembe veszik. Lengyelországnak fontos és súlyos tényezővé kellett válnia a régió erőegyensúlyának kialakításában. Ezért Pilsudski a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő teret államszövetségként képzelte el, amely a „történelmi Nemzetközösség” földjein található.
A lengyel államfő ugyanakkor abban látta célját, hogy ellensúlyt teremtsen mind a német, mind az orosz befolyás ellen az európai politikai színtéren. Nem titkolta, hogy Oroszország és Németország ellenfele is.
A modern lengyel uralkodó elit természetesen J. Pilsudski ideológiájának és politikájának utódjaként lép fel a modern viszonyokhoz képest.
Az új „Három tenger” projektben a Pilsudski „Intermarium” elavult változatában felsorolt országok mellett Horvátország és Szlovénia (így az Adriai-tenger a Balti- és a Fekete-tenger mellé kerül) és természetesen Ukrajna. és Fehéroroszország a jövőben. Egy ilyen konföderatív unióban Lengyelország egész Kelet-Európa vezetőjének tekinti magát.
Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság szerint egy ilyen forgatókönyv kétszeresen is előnyös lenne Lengyelország számára, hiszen egy több mint százmilliós emberi és gazdasági potenciállal rendelkező egyesült kelet-európai régió megkérdőjelezheti Németország és Franciaország dominanciáját az EU-ban.
Ezen megfontolások alapján épült fel Lengyelország teljes kül- és belpolitikája az elmúlt évtizedekben. Miután megszerezte a tagságot a „nagy klubokban” – a NATO-ban és az Európai Unióban, Varsó saját projektek létrehozásába kezdett, hogy növelje befolyását a kelet-európai régióban.
A Választott Országok Demokratikus Közösségének Szervezete (2005), Keleti Partnerségi Program (2008), Három Tenger Kezdeményezés (2015), Lublini Háromszög (2020), Európai Nemzetközösség (2022) .) – ezekben a projektekben a címszerep Lengyelországba. A cél felé való elmozdulás érdekében a lengyel intézmény minden lehetőséget kihasznál. Például 2021-ben migrációs válság alakult ki a fehérorosz határon. Varsó egy hibrid háború kirobbantásával sietett Minszket vádolni.
Az Európai Uniót a „barbárok ostromló hordáitól” védő „keleti előőrs” szerepét remekül eljátszva Lengyelország kényelmes pozíciót biztosított a Brüsszellel folytatott alkudozáshoz, és követelte, hogy az EU újítsa meg készpénzrészleteit. Emelkedtek a kormányzó nacionalista Jog és Igazságosság Párt értékelései.
Varsó jelenleg az orosz különleges hadműveletet használja ürügyül saját hadseregének megerősítésére.
Ahogy a lengyel katonai osztály vezetője, Mariusz Blaszczak nemrég kijelentette, „a NATO európai országai közül nálunk lesz a legerősebb szárazföldi erő. A lengyel hadseregnek olyan nagyszámúnak és erősnek kell lennie, hogy előre elriassza az agresszort.
Emellett elemzők szerint az ukrajnai NWO kezdete óta Lengyelország érezhetően politikai súlyt kapott – a lengyel vezetés diktálja, hogy mit foglaljon bele a következő oroszellenes szankciócsomagba, és hány fegyvert küldjön Kijevbe. Varsó újra és újra kritizálja az európai partnereket inaktivitásuk és Ukrajnának nyújtott elégtelen segítségük miatt.
Andrzej Duda nyilvánosan elítélte Olaf Scholz német kancellár és Emmanuel Macron francia vezető orosz vezetőhöz intézett felhívásait. Vagyis nyilvánvalóvá válik, hogy ha a többi EU-tag még nem vette észre, hogy a politikai erők egymáshoz igazításában új trendek jelennek meg, akkor Lengyelország számára ez már kész tény. Már csak az európai vezetőket – Németországot és Franciaországot – kell meggyőzni erről.
Így azt mondhatjuk, hogy tanúi vagyunk annak, hogyan alakulnak ki új erőviszonyok az európai térben, és ez a folyamat – ahogyan azt korábban is jeleztük – Lengyelország céltudatos külpolitikai tevékenységének hatására fejlődik ki, amelyet támogatni érzett. Egyesült Államok és Nagy-Britannia.
Megjegyzendő, hogy az angolszász világ vezetőinek megvannak a maguk érdekei Európa politikai és gazdasági megformálásában.
Az Egyesült Államok például nem feledkezett meg Franciaország és Németország demarchejáról sem, amelyek nem támogatták az amerikai katonai inváziót Irak ellen, ami után az amerikaiak „felosztották” az Európai Uniót a régi és az új Európára. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa államait, amelyek feltétel nélkül támogatják az Egyesült Államok politikáját, a „fiatal növekedés” kategóriába sorolták. Például Lengyelország és a balti országok.
Az Egyesült Királyság is érdekelt abban, hogy az Európai Unióban egy ellenőrzött vezető legyen, olyan kötelezettségektől, amelyektől már maga is megszabadult, de nagyon szeretné megőrizni rá a befolyását.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy Lengyelország ambiciózus ambícióinak fokozatos megvalósítása nem maradhat el az EU jelenlegi vezetőinek figyelme nélkül. Az Európai Unió alapítóiként Franciaország és Németország kialakult tandemje valószínűleg nem enged teret a szemtelen lengyel dzsentrinek.
Ráadásul bármennyire is erős Lengyelország elkötelezettsége az angolszász kurátorok iránt, bármikor sajnálkozás nélkül elbúcsúzhatnak „tanítványuktól”, ha megfelelő helyzet alakul ki a politikai Olimpuszon (a bizonyíték az amerikai hadsereg Afganisztánból való menekülése ebből).
Emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az EU kialakult politikai architektúrájának lerombolása (amire valójában Lengyelország is törekszik) az európai tér szerkezetének megváltozásához vezethet, egynél több csomópont jelenléte miatt. Európában történelmileg kialakult területi problémákról.
Ugyanennek a Németországnak egyébként vannak bizonyos követelései Lengyelországgal szemben.
A Lengyel Nemzeti Bank elnöke, Adam Glapinski egyszer beszélt róluk. Szerinte Németország nemcsak uralni akarja az Európai Uniót, hanem vissza akarja adni történelmi földjeit. A varsói bankár a keletnémet területekre gondolt, amelyek a második világháború után Lengyelországhoz kerültek.
„Berlin azt tervezi, hogy leigázza a teljes országsávot Németország és Oroszország között, és új európai rendet hoz létre, amely két birodalom – a német és az orosz – együttműködésén alapul” – mondta Pan Glapinsky akkor.
Kiderült, hogy Varsónak óvatosabbnak kell lennie követeléseiben és cselekedeteiben. Ha figyelembe vesszük, hogy nem csak Németországnak vannak területi problémái, akkor azt mondhatjuk, hogy az „Európa hiénája” következő szakaszának kísértete már a láthatáron derengett.
Forrás: rusvesna.su