Miért rokonszenvezik Oroszországgal a nemzeti érzelmű magyarok jelentős része?

Az úgynevezett baloldal – melybe a liberálisokon kívül a genderhívő, zöld, neomarxista, antifa agyalágyultak is beletartoznak – hihetetlenül gyenge teljesítményt nyújt a propagandaháború frontján. Annak ellenére is, hogy a nyugati, úgynevezett fősodratú média az ő narratívájukat harsogja. A megmondóembereik és politikusnak nevezett lefizetett bábjaik groteszk idiotizmusa két okra is visszavezethető. Az egyik az, hogy ők a jelentős részben éppen általuk elbutított „átlagszavazóhoz” kívánnak szólni, akik feltételezésük és tapasztalataik szerint bőségesen beérik a leghígabb propagandamoslékkal. Másrészt az egész globalista-balos-zöld-woke-gender konglomerátum nem érezte szükségét valamiféle észszerűen felépített és hatékony „újbaloldali” ideológia megalkotásának sem. A „közösségi médián” lógó, alapvető történelmi kérdésekről mit sem tudó, vagy teljesen félrevezetett embereknek ugyan minek is kellene bármiféle jól körvonalazható ideológia, ne adj Isten „világmagyarázat”?

Kép: Erhan Yalvac / Daily Sabah

A „közösségi média” kommentszekcióiban, de baráti beszélgetéseken, nyilvános fórumokon, előadásokon is gyakran találkozhatunk az Ukrajna területén zajló háborút illetően az alábbi „balliberális” érveléssel: „Hogyan támogathatják a jobboldaliak, a magukat nemzeti érzelműnek nevező magyarok Putyin háborúját, miután az oroszok két forradalmunkat is eltiporták, és ők hozták ránk a kommunizmust?” Nos, tágabb összefüggésben szemlélve a kérdést, érdemes felidézni: a hidegháború éveiben a jobboldal volt az erőteljesen antikommunista politikai erő, amely határozottabb fellépést követelt a Szovjetunióval szemben, míg a baloldali pártok inkább az enyhülésre, a két világrendszer kapcsolatainak elmélyítésére helyezték a hangsúlyt. Ne tévesszen meg senkit, hogy napjaink úgynevezett jobboldali erői (az amerikai republikánusok nagy része, a Giorgia Meloni vezette olasz pártszövetség, a német CDU, az angol konzervatívok stb.) karikatúrái (ha nem éppen elárulói) mindenfajta valódi konzervativizmusnak. Az igazi jobboldaliság visszaszorult bizonyos szélsőjobboldalinak, sok esetben fasisztának bélyegzett kisebb pártok keretei közé, illetve egyes internetes weboldalak (mint például amilyen a Kuruc.info) képviselik a ténylegesen jobboldalinak nevezhető értékrendet. Ebből a szemszögből nézve kétségtelen tény: a szó eredeti értelmében jobboldali szervezetek és személyek valóban inkább Oroszország pártját fogják a most zajló háborúban (az egyoldalú atlantista fősodor felől nagyon könnyű oroszpártinak tűnni, ha valaki olyat mond, ami nem illik bele tökéletesen a narratívájukba – a szerk.), és a mielőbbi tűzszünet és a tárgyalásos béke szükségességét hangoztatják, míg a magukat „baloldalinak” (genderhívőnek, zöldnek, liberálisnak, szocialistának stb.) nevező politikai erők vezetői és szimpatizánsai amolyan „héják”, kardcsörtető háborúpártiak, és a végsőkig támogatnák az „agresszió áldozatául esett” Ukrajnát. De miért változott meg gyökeresen a baloldal és a jobboldal viszonya Oroszországhoz (sőt Kínához) a hidegháború korához képest? Ahogyan fentebb megfogalmaztam a gyakran hallható (ál)naiv kérdést: „Hogyan támogathatják a jobboldaliak, a magukat nemzeti érzelműnek nevező magyarok Putyin háborúját, miután két forradalmunkat is eltiporták, és ők hozták ránk a kommunizmust?” A válaszok az alábbi négy pontban foglalhatók össze.

1. Bármennyire is szeretnék az ellenkezőjét elhitetni a balosok, zöldek, woke- és genderhívők, szocialisták, liberálisok a világgal, Oroszország nem egyenlő a Szovjetunióval. A hidegháború idején a nyugati baloldal – alapos okkal – érzett némi eszmei rokonságot a Kelet-Európában, Oroszországban és Kínában (majd Észak-Koreában, Kubában, Vietnámban, de Indokína egészében is) diadalmaskodó kommunizmussal, míg ezzel szemben a jobboldal – ugyancsak alapos okkal – a marxizmus-leninizmusra, mint a civilizációra leselkedő súlyos veszélyre tekintett. Oroszországban a kommunizmus megbukott, Kína nem terjeszt a világban kommunista eszméket, így tehát a „bolsevista fenyegetés” immár nem akadálya többé a gazdasági szempontból is gyümölcsöző barátkozásnak az oroszokkal és a kínaiakkal. Olyan ez, mint amikor igyekszem távol tartani magam egy súlyosan fertőző személytől mindaddig, amíg az illető meg nem gyógyul.

2. A nyugati birodalmat irányító pénzoligarchia az elmúlt hozzávetőleg 250 esztendőben alapvetően a baloldali eszmék felhasználásával „forgatta meg” a világot. A hagyományokhoz ragaszkodó konzervativizmust is igyekeztek befolyásuk alá vonni, nem csekély sikerrel (lásd napjaink illedelmes és óvatos „kóserkonzervativizmusát”), mindemellett az európai civilizáció antik-keresztény alapértékeit fenntartani kívánó jobboldaliság mindig is szálka volt a Föld népeit szilárdan uralni kívánó és ebből a célból mindenfajta tradíciót megsemmisíteni szándékozó globális elitek számára. (Nem véletlen, hogy az uralmuk elleni legnagyobb kihívás is a jobboldaliság talaján sarjadt ki: a fasizmus és a nemzetiszocializmus.) Mindebből következően az úgynevezett baloldali politikai erők sokkal inkább követik a globális elitek parancsait, mint a nem egy esetben kényszerűségből vagy félelemből megalkuvó jobboldaliak. A baloldal törekvései (tömeges migráció révén fajkeveredés előidézése, ezzel a fehér faj fölszámolása, a hagyományos család szétbomlasztása, a keresztény, nemzeti identitás megszüntetése stb.) teljes mértékben a globális elitek céljaival állnak összhangban. Nem csoda hát, ha a legfontosabb háttérhatalmi „prodzsekt” – az úgynevezett egypólusú világrend fenntartása Oroszország feldarabolása, természeti kincseinek elrablása és Kína megregulázása révén – is a baloldali erők legteljesebb támogatását élvezi. A jobboldaliak pedig vagy tudatlanságból, vagy megalkuvásból, esetleg súlyos fenyegetések hatására állnak be az „orosz agresszió” elleni fellépést szorgalmazó hamis kórusba. De azért mindig akadnak olyan újságírók, politikusok a jobboldalon, akiket nem lehet ígéretekkel, fenyegetéssel elhallgattatni. Ők azok, akik ki merik mondani: az Ukrajna elleni „orosz agressziónak” teljesen méltányolható előzményei és okai vannak (NATO terjeszkedése az orosz határok felé, Victoria „Fuck the EU” Nuland vezényelte 2014-es Majdan téri puccs, Ukrajna NATO-csatlakozásának előkészítése, az orosz kisebbségek elleni terror stb.), és a háború végső elemzésben az egypólusú világrend megszüntetéséről szól.

3. Mint azt Palmerston angol miniszterelnök egykor megjegyezte: „Angliának nincsenek örök barátai, nincsenek örök ellenségei, csak érdekei vannak.” Ha ez igaz Anglia esetében, igaznak kell lenni minden más állam vonatkozásában is. Tény és való, a cár segítséget nyújtott Ausztriának az 1848/49-es forradalom leveréséhez, majd a Vörös Hadsereg (amely persze nem csak oroszokból állt) 1944/45-ben elfoglalta hazánkat, forradalmunkat elfojtotta, továbbá Oroszországgal két világháborúban is ellentétes oldalon álltunk. Mindez azonban – ha elfogadjuk Palmerston idézett szavait hazánk esetében is, márpedig miért ne tennénk – legkevésbé sem lehet akadálya, hogy baráti kapcsolatokat ápoljunk azzal a hatalommal, amely oly sok keserűséget okozott nekünk a múltban. Amikor például 1877/78-ban az orosz hadsereg megjelent a Balkán-félszigeten a törökellenes bolgár és boszniai felkelések támogatása (no és persze az orosz befolyás kiterjesztése) céljából, a magyar közvélemény meglehetős egyöntetűséggel állt ki Törökország mellett. A 150 éves török uralom ellenére… Hasonlóképpen az első világháborúban a magyar katonák a Monarchia közös hadseregében hősiesen harcoltak a minket a múltban többször brutálisan leigázó Ausztriával szövetségben, hiszen többségük (minden baloldali zavarkeltés ellenére) tisztában volt vele: a háború tétje nemzetünk számára az ezeréves Magyarország fennmaradása.

4. Csurka István pontosan megfogalmazta a rendszerváltás lényegét, amikor leírta az alábbi mondatot: „Minket a moszkvai húskampóról átakasztottak a New York-i húskampóra.” A múltban valóban sok rosszat tett velünk Oroszország, jelenleg azonban nem az orosz birodalom vazallus állama vagyunk, hanem a globális-nyugati impérium egyik alávetett gyarmata. A birodalmi központ (Brüsszel, Washington) durván és pofátlanul avatkozik belső ügyeink intézésébe, bele akar kényszeríteni a világuralma fenntartása érdekében indított háborújába, de még azt is meg kívánják határozni, kikkel élhetünk együtt és kikkel nem, kiktől vásárolhatunk energiát, és kiktől nem, milyen gazdaság- és társadalompolitikát folytassunk, sőt még az iskolai szexuális nevelés kérdésében sem dönthetünk szabadon. Olyanfajta birodalmi függésbe vagyunk kényszerítve, amely nemzetünk létét, megmaradását súlyosan fenyegeti. Megmondaná valamelyik baloldali, woke- és genderhívő, liberális, zöld nagyokos, hogy miért is az oroszokat kellene gyűlölnünk, amikor nem ők irányítják azt a birodalmat, amely függetlenségünk még megmaradó elemeitől is meg kíván minket fosztani, sőt, kifejezetten a megsemmisítésünkre tör?

A magyar nemzet megmaradásának egyetlen lehetősége, ha a nagyhatalmak között egy hosszú távra szóló békeszerződés születik, amely biztosítja a többpólusú világrend létrejöttét. Ebben a világrendben ugyanis lenne lehetősége egy valóban nemzeti elkötelezettségű magyar kormánynak arra, hogy fokozatosan eloldja hazánk „kompját” a nemzetállamokra végveszélyt jelentő, az évezredes európai civilizációt alapjaiban átformálni kívánó (és a világuralom híján alighanem teljes felbomlásra ítélt) nyugati birodalomtól, majd pedig a világhatalmi központok között okosan lavírozva biztosítsa a magyarság fennmaradását, sőt felvirágzását.

Gergely Bence

(Kuruc.info)