Sokat láttam már, de ilyet még nem – levél Kárpátaljáról
A modern kori háború nem csak gránátokról, tankokról és drónokról szól. Az egész ország részt vesz benne vagy így, vagy úgy. De egy dolog sokat változott az előző háborúkhoz képest: ez pedig az információs háború, amely nélkül ma már nem lehet győzelmet aratni.
A háborút megelőzően – ha nehezen is – de megéltünk. Sokan dolgoztak külföldön (amennyire a statisztikák nem hazudnak 2-3 millióan egész Ukrajnából), de sok magyar is Magyarországon keresett munkalehetőséget, a sokszorosan nagyobb bérezés miatt. Itteni ukrán ismerősök, barátok közül azonban sokan Oroszországban dolgoztak. Ők elmesélték azt, hogy bizony nem csak az Európai Unióhoz képest maradtunk le gazdaságilag, infrastruktúrában és gyakorlatilag mindenben, hanem Oroszországhoz képest is. Moszkvában dolgozó ismerőseim olyan fotókat és videókat mutattak, amelyek bátran származhattak volna Londonból vagy New Yorkból is. Mi pedig nem fejlődtünk sehova a hatalmas korrupció és a politikusaink semmittevése miatt, akik csak magukkal törődtek.
Bocsássák meg, hogy kicsit csapongok, de szeretném azt is elmondani, hogy ha ki is tudódna, hogy ki vagyok és én írtam ezt a levelet, akkor sem érdekelne. Valószínűleg többet nem mondhatnám el a véleményemet, találnának nekem is egy helyet valahol a frontvonalban, pedig már jócskán 70 év felett taposom földi éveimet a Jóisten kegyelméből. Lehet ezért is vagyok bátrabb és ezért is folytatom.
Ma Ukrajna egy olyan harcba lett kényszerítve, ahol a mögötte álló NATO országok sem egységesek a támogatást illetően és sokszor inkább beszélnek, mint hogy cselekednének. Ukrajna és ezzel együtt Kárpátalja is egyre nagyobb teher a számukra, nincs elég pénz, elég lőszer, zúgolódnak a gazdák, vállalkozók, közemberek. Nekünk ezeket nem írják le, de a magyar sajtóból látom ezt. Tudják én most itt nem akarok állást foglalni, hogy ki és miért indította el ezt a harcot. Én csak azt tudom, hogy sok magyar honfitársam harcol téli öltözet nélkül, lőszer nélkül, győzelem reménye nélkül.
Sok magyart és ukránt ismerek, BARÁTOKAT, akik bujkálnak, mert ágyútöltelék lenne belőlük egy olyan harcban, ahol nem győzhetnek. Ezt egyre jobban megérti társadalmunk és egyre inkább elnyomásként éli meg a kényszersorozásokat, a rekvirálásokat. Mivel a férfiak bujkálnak, a nők megkettőzött erővel kell dolgozzanak, amely életeket tesz tönkre. Saját fiam sem hagyhatta el az országot, ő is bujkál! Nem félelemből, de ez nem az ő harca és ezt már nem csak a magyarok, az ukránok is érzik.
Több mint beszédes, hogy a gázai műveletek során az izraeli férfiakat nem érte hasonló kényszerintézkedés, pedig ott is heves harcok vannak és 300 ezer ember állt csatasorba. Nagy különbség, hogy ott az emberek bíznak az államba és ugyan ez igaz fordítva is. Itt viszont már senki nem bízik senkiben. Ha megnyitnák a határokat, akkor mindenki tömegesen elmenekülne. Ezt tudják Kijevben is.
Ezért itt most diktatúra van: nem lehet saját véleményed, adományoznod kell kötelező jelleggel az ukrán fegyveres erőknek, a vállalkozók nem kapnak adóvisszatérítést, mert elkobozzák tőlük és még sorolhatnám.
Az új mobilizációról szóló törvény csak tovább korlátozza a polgárok jogait: ha nem vonulsz be, akkor mindenedet elveszik. Nem lesz többé szavazatod, autód, házad, bankkártyád.
Még mindig sokat beszélhetnék arról, hogy mi történik itt, de ahogy egymás között itt suttogni merünk, mind azon a véleményen vagyunk, hogy Ukrajna teljesen össze fog omlani. Kényszerített mozgósítás, tapasztalatlan harcosok küldése a frontra, akik közül sokan meghalnak az első hetekben; nagy adósságkötelezettségek a nyugati országokkal szemben; gazdasági pusztítás stb. Ez különösen nyilvánvaló a Keleti-Kárpátok példáján. A legtöbb mozgósított arányaiban innen származik. Ezenkívül a hatóságok megkezdték a tárgyalásokat a katonai gyárak építéséről is a régióban, létrehozva és elindítva a katonai jelenlét növelését és célponttá téve szülőföldemet.
És én úgy látom, hogy mindez Magyarország hallgatólagos beleegyezésével történik. Orbán Viktor Miniszterelnök Úr bár tett lépéseket, de igazából nem védett meg bennünket és azt sem gátolta meg, hogy katonai gyárak épüljenek ide hozzánk. Sok beszéd volt Budapesten, de egyszer sem hallottam azt, hogy Kárpátaljára ne építsenek hadiipart, mert veszélyes a magyarokra. Még alkudozás sem volt erről, igazából semmit nem értünk el. Pedig biztosak lehetnek benne, hogy ha megépül, az oroszok lebombázzák azokat és ott bizony rengeteg magyar fog meghalni.
Csak abban reménykedem itt öreg fejjel, hogy amennyiben sor kerülne Ukrajna feldarabolására, akkor talán bátrabb lesz Orbán Viktor Miniszterelnök Úr és keblére öleli a Keleti-Kárpátokat. Isten adja meg számunkra, hogy maradjon itt magyar, mert ha így folytatódik, akkor velem együtt lehet kihal a teljes kárpátaljai magyarság.
Budapest Online – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)