Oroszország többé nem tárgyal
Dmitrij Anatoljevics Medvegyev, hosszú hallgatás után, előjött.
“Véleményem szerint az utóbbi időben – még ha csak elméletileg is, fennállt egy veszély. Mégpedig a tárgyalások csapdája. Amibe – bizonyos körülmények között – országunk könnyen beleléphetett volna.
Mégpedig azok a szükségtelen, IDŐ ELŐTTI tárgyalások, amelyeket a nemzetközi közösség javasolt, illetve tukmált rá a kijevi rezsimre. A homályos perspektíváju, kétséges következményekkel járó tárgyalások.
Annak nyomán, hogy a neonácik a kurszki területen terrorcselekményt hajtottak végre, minden a helyére került. Vége a senki által sem felhatalmazott közvetítőknek a csodálatos békéröl való üres locsogásának. Mostantól mindenki, mindennel tisztában van, még ha erről nyíltan nem is beszélnek. Tisztában vannak azzal, hogy AZ ELLENSÉG TELJES SZÉTZÚZÁSÁIG TÖBBÉ NEM LESZNEK SEMMIFÉLE TÁRGYALÁSOK! (A vastag betűvel szedett kiemelések a fordítótól.)
Úgyhogy csak ne örüljön ennek ez az abból az országból való, undorító pofájú és keseszínű, csapzott hajú, alávaló gazember (a fordító megjegyzése: róla van szó: amely országban ezt a terrorista hadműveletet kidolgozták.)
Az ő országa sok olyasmit tett, ami rosszabb, mint amit a nekik alárendelt terület, az egykori Ukrajna követett el. Sokkal több lesz az értelmetlen kiadás, lényegesen több haditechnika semmisül majd meg, és meredeken emelkedik majd a koporsók száma. Rajta, hát, szerencsétlen ukrán szolganépség: legyetek boldogok, amikor a titeket gyötrő angolszász gazdáitok véres kezeit csókolgatjátok!”
Fordította: Levédia krónikása
A fordító kiegészítése:
Mindezekre ismét várhatjuk a szokásos lesajnáló véleményt Medvegyevről. Akit egyesek láthatóan afféle demagóg orosz Háry Jánosnak tartanak, aki mindig illetlen csacsiságokat beszél össze-vissza.
Miközben pedig Oroszország, (megint) azt éli át, amit száz éve is.
Amit akkor, az első világháború után Németország is átélt. A megaláztatásokat. Azt, hogy kapcarongynak tekintik, mindenki beletörli a sáros cipőjét. A koszos lábát. És mindenhonnan kirekesztik.
És hogy most tíz éve a kollektív Nyugat minden mérvadó politikusa részt vett abban a nemzetközi összeesküvésben, aminek során el akarták tenni láb alól Oroszország elnökét. A maláj légitársaság utasszállító gépére gondolok. Amelyet 2014. július 17-én a Donbassz fölött lőttek le. Amelyet a merénylettel megbízott ukrán vadászpilóta messziről összetévesztett a Latin-Amerikából aznap hazafelé tartó Putyin különgépével. Amelyet, illetve a maláj gépet is, kézről kézre adogatva tereltek a katasztrófa színhelye felé.
Mely nemzetközi összeesküvésben legkedvesebbik Mark Rutte holland miniszterelnökünk vitte a prímet. Az a bizonyos, aki velünk folyamatosan járatta a Canossát az emberi jogok és jogállamiság kérdésében. És aki október 1-től a NATO főtitkára lesz.
Akiről el lehet képzelni, mit érez az oroszok, Oroszország, Putyin elnök iránt ama jeges rémület, megszégyenülés után, amikor az orosz államfő – válaszul arra, hogy a hollandus megpróbálta megzsarolni őt – felmutatta neki a lapjait. Egy terített durchmars összes ütőkártyájával együtt. Putyin ugyanis nemcsak az ellene szőtt nemzetközi összeesküvésről tudott, de arról is, hogy a hollandok megbízásából az ukrán titkosszolgálat az előző nap elrabolta és Kijevbe hurcolta a donyecki fegyveres erők egyik nyugalmazott légvédelmi rakétatüzér ezredesét, Vlagyimir Cemahot. Akit a lelőtt maláj utasszállító ügyében készülő per során a hollandok a vád koronatanújaként akartak felhasználni – “bizonyítandó”, hogy a gépet az oroszok, vagy az általuk támogatott “szakadárok” lőtték le.
Hogy Putyin ne “tálalhasson ki”, ezért kitalálták a tömegével elrabolt és Oroszországba hurcolt ukrán gyermekek rémtörténetét. Mely indokkal aztán nemzetközi körözést adtak ki az orosz elnök ellen. Akinek ezek után már senki sem fogja elhinni A NAGY LELEPLEZÉST.
Akik 2014 óta, napi rendszerességgel, az eredeti forrásokból tájékozódva követik az eseményeket, azok tudják, hogy ez idő alatt Oroszországnak hány pofont, rúgást, megaláztatást – a részvételével megkötött nemzetközi szerződések pofátlan felrúgását – kellett eltűrnie.
Kezdve attól, hogy 2014. február 22-én – az akkor Kijevbe érkezett francia, német és lengyel külügyminiszter kettős játéka mellett – a puccsisták kenyértörésre vitték a dolgot az elűzni tervezett törvényes ukrán elnök, illetve az utcákon immár három hónapja tomboló, a velük egyet nem értőket már akkor is terrorizáló, üldöző ellenzéke között. A Nyugat biztatására az orosz diplomácia által kidolgozott megállapodás, az aláírásától számított huszonnégy órán belül a papírkosárban landolt. Pedig az nemcsak azt tartalmazta, hogy a meggyűlölt elnök miképpen távozzon a hatalomból. Hanem ebben a dokumentumban bukkant fel először az a tétel, hogy Ukrajnát államszövetséggé kell átalakítani, ahol a nemzetiségek lakta vidékek széleskörű autonómiát kaptak volna (a Donbassz és a Krím mellett Kárpátalja is). EZ VOLT A (a Nyugat által mindvégig elszabotált) MINSZKI BÉKEFOLYAMAT ALFÁJA ÉS OMEGÁJA.
A békesség kedvéért Oroszország belement abba, hogy egyidejűleg tárgyalják az éppen esedékes fegyver- és tűzszünet – illetve a kelet-ukrajnai konfliktus békés rendezésének a kérdéseit. Ez olyan, mintha 1945-ben összevonták volna a jaltai, illetve a potsdami konferenciát.
Mint emlékezetes, Jaltában a Németországgal folyó háború befejezésének a kérdéseit vitatták meg. A háború utáni rendezés kérdéseit pedig Potsdamban, BŐ KÉT HÓNAPPAL NÉMETORSZÁG KAPITULÁCIÓJA UTÁN VITATTÁK MEG. A legyőzött Németország arra már nem kapott meghívást. Így módja sem volt arra, hogy obstrukcióival, fegyveres provokációival, a fegyver- és tűzszünetek sorozatos megsértéseivel hátráltassa a tárgyalásokat, újra és újra eltérítse azokat eredeti témájuktól. Ahogy kezdettől fogva tette azt a kijevi rezsim, nyugati mentorainak ösztönzésére, azok közreműködésével.
Ukrajna volt az, aki a Minszk-1, illetve a Minszk-2 fegyverszünetért egyaránt rimánkodott.
Minekutána hadserege súlyos vereséget szenvedett. 2014 augusztus végén a Donyeck közelében lévő Ilovajszk településnél mintegy nyolcezer ukrán katona került katlanba. A kiéhezett, lerongyolódott ukrán hadsereg akkor az összeomlás szélén állt. Egyszer talán megtudjuk, hogy Oroszország miért dobott nekik akkor mentőövet.
Jótett helyébe azonban rosszat várj. A Donyecki Népköztársaság fegyveres erői, diadalmas ellentámadásuk során Mariupol alá értek. A városba lényegében már csak be kellett volna vonulniuk: az ukrán közigazgatás, a csapatok jó része is már elmenekült a városból.
Ekkor a nagyszerű Angela Merkel megzsarolta Putyint: ha a donyeckiek bevonulnak a városba, akkor búcsút mondhat a Minszkben akkortájt esedékes fegyverszüneti tárgyalásoknak. (Emlékeztetőül: ez ugyanaz a Merkel kancellár asszony, aki utóbb feltárta: EGY PILLANATIG SEM SZÁNDÉKOZTAK BETARTANI AZ ÁLTALUK IS ALÁÍRT MINSZKI MEGÁLLAPODÁSOKAT.
(Ugyanez, az NDK-ban felnőtt Angela Merkel sivalkodott a leghangosabban amiatt, hogy – egy közel 97 százalékos szavazattöbbséggel megszavazott újraegyesüléssel az Oroszországtól 1954-ben elcsatolt, döntő többségében oroszok lakta Krím visszatért Oroszországhoz. A gnedige Frau viszont azóta is tartozik közölni annak a népszavazásnak az eredményét, amely alapján egykori hazájának németjei újraegyesültek a másik Németországgal.
(Ja – hogy nem is volt ott erről népszavazás…?)
Ukrajna 2014 végére felrúgta a 2014 szeptemberében aláírt Minszk-1 fegyverszüneti megállapodást. A harci cselekmények kiújultak. 2015 január-februárjában azonban – amikor Debalcevonál a donyecki népi milíciák újabb súlyos vereséget mértek az ukrán hadseregre, a kijevi rezsim megint fegyverszünetet kért. Ennek ellenére azonban az ukrán-nyugati páros véres provokációk szervezésével próbálta megtorpedózni az újabb tárgyalási forduló megindítását.
2015. január 22-én Donyeck Bosse városrészében, a reggeli csúcsforgalom idején rakétákat lőttek ki egy forgalmas útkereszteződésre. 8 halálos áldozat mellett több tucat volt a sebesült.
2015. január 24-én az ukrán hadsereg “Grad” rakétákkal lőtte az általuk akkor már hét hónapja megszállt Mariupol egyik lakótelepét. Azt próbálták állítani, hogy a donyecki fegyveres erőknek a várostól keletre állomásozó egységei lőtték a várost. Ezeknek a felvételeknek be kellett volna járniuk a világsajtót.
A mintegy harminc halálos áldozattal járó véres provokáció azonban csúfosan megbukott. Élelmes helyi lakosok ugyanis észrevették, hogy a rakéták nem kelet, hanem északnyugat, az ukrán állások felől érkeztek. A ricsajzenekar világkörüli turnéja így elmaradt.
2015. február 10-én hasonló – mintegy húsz halálos áldozattal járó – provokációt hajtott végre az ukrán hadsereg, az általuk ugyancsak 2014 nyarán elfoglalt Kramatorszkban. Ott is egy lakótelepet, illetve a város repülőterét lőtték.
A 2015. február 12-én aláírt Minszk-2 megállapodást követően újabb tűzszünet lépett életbe. Február közepe és július vége között azonban az ukránok 28 alkalommal sértették meg ezt a tűzszünetet is. Azok időtartama ritkán haladta meg a két napot. A negatív rekord 8 perc (!) volt.
Mivel a “tűzszünet” szó és fogalom addigra végképp lejáratta magát, a 29. tűzszünetre már egy lefordíthatatlanul bonyolult elnevezést kellett kitalálni.
Miként arról szó volt: egyidejűleg próbáltak tárgyalni a soron következő tűzszünetről, illetve a háború utáni rendezésről.
Ahogy hozzánk sem, úgy a világsajtóig sem jutott el az, hogy 2014 tavasza óta mit műveltek és művelnek a németeket is megalázó, őket gazdasági válságba taszító drágalátos ukrán barátaik eddigi országuk délkeleti végein.
Amelyek ezért már soha többé nem fognak hozzájuk tartozni. Mivel a tömeggyilkosok, háborús főbűnösök által irányított UKRAJNA MINDEN POLITIKAI, SZERZŐDÉSES, ÉS ERKÖLCSI JOGÁT ELVESZTETTE ARRA, HOGY A SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT AJÁNDÉKBA KAPOTT TERÜLETEKET TOVÁBBRA IS BIRTOKOLHASSA.
(Az “Ogyesszai Hatiny” – 2014. május 2. Az ottani szakszervezeti székházban elkövetett mészárlásnak hivatalosan 48, a túlélők szerint azonban legalább 116 ember esett áldozatául.)
Boris Johnson, a kócbaba brit miniszterelnök pedig bőven rászolgált Medvegyev sértő jelzőire. A bucsai ukrán tömeggyilkosságot kitervelő, arra felbujtó háborús uszító, akinek a lelkén a békekötés megtorpedózása, de legalábbis bizonytalan távlatokra való kitolódása, ukránok százezreinek élete és vére, egy lerombolt, tönkretett ország szárad.
Miért kellene Medvegyevnek illedelmesnek lennie azon alávaló, utolsó bitang gazemberekkel, akik az állami politika szintjére emelték a terrorizmust, a kalózkodást, a banditizmust. Akik, egyszersmind, gyáva, alattomos csúszómászók, gerinctelen férgek – minden harciasságukkal, kardcsörtetésükkel együtt is.
Medvegyev az oroszok lelkéből beszél. Annak a népnek a lelkéből, amelyet mai világunkban nem vesznek emberszámba. Amelynek elnökével, külügyminiszterével éveken keresztül járatták a bolondját. Tudva, hogy mennyire ragaszkodik éppen az e gazemberek által kiprovokált konfliktus békés megoldásához. Az áldozatok – főként pedig a civil áldozatok lehetőség szerinti minél nagyobb elkerüléséhez.
Amely oroszok a XXI. század rasszizmusának, a ruszofóbiának a célpontjai.
Follow @jobboldalihirek