A lengyelek területet akarnak Ukrajnától rabolni, de a Nyugat ezt miért támogatja?
A világuralomhoz Kelet-Európát kell először meghódítani.
Kedden három miniszter adta be Ukrajnában a lemondását, egy nappal később pedig Dmitro Kuleba külügyminiszter is távozott posztjáról. Azt, hogy a vég teljes kifejlődése mikor következik be, még homály fedi. Most a legégetőbb kérdés, hogy mi lesz utána? Sok állam folytatni szeretné a háborút, elsősorban Lengyelország, amely a konfliktus adta lehetőséget kihasználva Németország Európában betöltött helyére pályázik.
Elsősorban Lengyelország az, amelyik a leghangosabban veri a harci dobokat. Varsó mindenképpen folytatni szeretné a háborút. Az érvrendszer bugyrába mindent belegyömöszöltek, elsősorban azt, hogy egy orosz győzelem a térségben megpecsételné a régió sorsát. De szó van itt arról is, hogy Moszkva öt-tíz éven belül megtámadja Lengyelországot, a balti államokat és még ki tudja, ki mindenkit.
A lengyelek nem figyelmeztetik Európa országait, hanem az oroszokkal fenyegetik őket. Bár annak semmi jele, hogy a Kreml megtámadna egy NATO-tagállamot.
De nézzük meg közelebbről, mi az oka annak, hogy nemcsak a mostani globalista lengyel vezetés, de az ezt megelőző nemzeti-konzervatív varsói kormány is ugyanazt gondolta minderről.
A második világháború után Washington egy átfogó európai tervet próbált keresztülvinni. Ennek lényege: Amerikának befolyást kell szerezni az európai politikára, Oroszországot ki kell szorítani a térségből, és Németország nem juthat ismét Európában vezető szerephez.
A hidegháború alatt az USA ezt a célt követte, de a kelet-európai társadalmi változások után a terv egyik pontja odalett. Az orosz katonaság távozott ugyan Európa keleti feléből és Amerikának is megmaradt Nyugat-Európában a befolyás, valamint ezt a kontinens keleti felére is kiterjesztette, de Németország elkerülhetetlen újraegyesítése komoly fejtörést okozott Washingtonnak és szövetségeseinek.
François Mitterrand francia elnök 1990 januárjában Margaret Thatcher brit miniszterelnök jelenlétében nyíltan kijelentette, hogy már önmagában az újraegyesítés felcsillanó reménye is újból „gonosz” néppé tenné a német nemzetet, amilyen az a harmincas, negyvenes években volt. Későbbiekben ehhez még hozzáfűzte: „Az egyesítés által Németország nagyobb befolyásra tenne szert Európában, mint amekkorával annak idején Hitler rendelkezett.” A prognózist az angol kormányfő is osztotta, vagyis mindketten attól tartottak, hogy Németország a berlini fal lebontása után visszatérhet háború előtti történelméhez.
Washingtonban egy fokkal nyugodtabbak voltak, mert nem vonták ki a Németország nyugati felén állomásozó amerikai csapatokat. Az USA-nak volt egyéb biztosítéka is. Amerika 1954-ben, egy úgynevezett kancellárszerződést kényszerített az akkor már létező Német Szövetségi Köztársaságra, amely lehetővé tette, hogy ellenőrizze annak, politikáját, katonai erőnlétét, gazdaságát. Nem véletlen, hogy minden újonnan hivatalba lépő német kancellár első útja Washingtonba vezet, hogy aláírásával elismerje a szerződés hatályát.
Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó szavai jutnak az ember eszébe: „A jó öreg Németország, túl kicsi a világnak, de túl nagy Európának.”
Washingtonban azonban nem mondtak le az eredeti terv megvalósításáról, vagyis Németország hatalmának kordában tartásáról, de más oka is volt, hogy a tengerentúlról rossz szemmel nézték Németország egyre erőteljesebb szerepvállalását Európában. A globális Nyugat tervei között szerepelt, hogy az európai geostratégiai központot Németországtól keletebbre kell „tolni”.
Mindennek komoly aktualitást adott a 2022 februárjában kitört ukrajnai háború. Így került a képbe Lengyelország, amelynek közbeszédében már a háború első napjaiban teret kapott a történelmi 1772-es határok visszaállítása. Ez a téma uralta a sajtót is, bár hivatalosan cáfolták azt, hogy lenne ilyen elképzelés. Lengyelországot a 18. század végén a Habsburg Birodalom, Poroszország és a cári Oroszország felosztotta egymás között.
Tehát jelenleg az amerikai elképzelés, Németország hatalmának gyengítése révén az európai geostratégiai súlypont keletebbre való áthelyezése egybeesik a lengyel ambíciókkal, vagyis a területi gyarapodással, ami adott esetben területrablást is jelenthet. Ez elsősorban Ukrajnát és Belaruszt érinti.
De a Nyugatnak minderre miért van szüksége?
A geostratégák többsége magáévá tette John Halford Mackindernek, az 1947-ben elhunyt brit geopolitikusnak az elméletét, aki a világot három egymáshoz kötődő térségre osztotta. Az első és egyben a legjelentősebb, a „Szívvidék”, amely az eurázsiai kontinens szinte összes területét magába foglalja, vagyis Oroszország nagyobb részét és a volt szovjet köztársaságokat. Ezért volt Putyin kétségbeesve, mikor meghallotta, hogy a Szovjetunió szétesett, mert felismerte ennek geostratégiai jelentőségét, amely igen komoly problémákat okozhat Oroszországnak.
A második szegmens az úgynevezett „Belső félhold” vagy „Peremvidék”, amely magában foglalja az összes tengerparti területet Nyugat-Európától Kelet-Ázsiáig, nyugatról, délről és keletről szorosan „rátapadva” a „Szívvidékre”.
A harmadik terület pedig a „Világsziget”, amely Földünk többi részét jelenti, Amerikától Ausztráliáig. Mackinder úgy vélte, hogy a „Szívvidék” a különböző királyságok és birodalmak közötti konfrontáció fő területe volt a történelem során. Vízióját három lakonikusan rövid mondatba foglalta:
„Aki uralja Kelet-Európát, az parancsol Szívvidéknek.
Aki uralja a Szívvidéket, az parancsol a Világszigetnek.
Aki uralja a Világszigetet, az parancsol a világnak.”
Következésképpen, aki uralni akarja a világot, annak Kelet-Európát kell először irányítania, ahol Lengyelország is fekszik.
Lengyelország az észak-európai síkságot fedi le az ország legnyugatibb részétől a legkeletibb részéig. Ez azt is jelenti, hogy nincsenek természetes határok, amelyek elszakítanák nyugati és keleti szomszédjaitól. Lengyelország jobbára sík vidék, ezért mindig ki volt téve a regionális hatalmak agressziójának. Lengyelország története világos példája ennek a geopolitikai játszmának.
Az országot 1772 után még kétszer felosztották egymás között a nagyhatalmak. Lengyelország felosztása a 20. században is folytatódott, 1939-ben a náci Németország és a Szovjetunió osztozott rajta. Lengyelország az összekötő híd Európa minden része között. a fent említett geopolitikai tényezők miatt Lengyelország mindig is a különböző európai birodalmak reflektorfényében volt. Tehát Lengyelország földrajzilag kitűnő helyen van, a Szívvidék keleti, míg a Világsziget nyugati peremén.
Így már érthető, hogy Lengyelország miért ragaszkodik foggal-körömmel a háború folytatásához. Egy esetleges fegyverszüneti megállapodás „befagyasztaná” a háború adta képlékenyé vált határokat, és ezzel „lőttek” is a területszerzési elképzeléseknek. Nagy-Lengyelország nem jöhetne létre, márpedig ez feltétele, annak, hogy Lengyelország átvegye Németország szerepét Európában.
Lengyelország már a 2004-es uniós tagsága óta erre készül. Európa harmadik, az EU második legerősebb hadseregével rendelkezik, amelynek létszáma 240 ezer fő, de 300 ezer főre akarják felduzzasztani. Ezer harckocsit rendeltek Dél-Koreától, 400 Abrams harckocsit az Egyesült Államoktól. A többi modern fegyverről már nem is beszélve.
Vagyis, Varsó saját vélt nemzeti érdekeinek szolgálatába tette a globális Nyugat célját, illetve ez fordítva is igaz. Mindkét fél csakúgy tudja elképzeléseit véghezvinni, ha képes lenne legyőzni Oroszországot.
A jelenlegi helyzetben a globális Nyugaton kezd az a vélemény elterjedni, hogy ez a terv kivitelezhetetlen.
Forrás: G. Fehér Péter – Magyar Hírlap