Az oroszoknak valószínűleg a harctéren kell pontot tenniük a háború végére
Ha volt is esély arra, hogy az oroszok és az ukránok még egyszer leüljenek tárgyalni a békéről, az a kurszki betöréssel valószínűleg elszállt.
Kijev és a nyugati vezetők többsége szerint az ukrajnai háború békés lezárásának előfeltétele, hogy az orosz csapatok visszavonulnak, nem a 2022-es, hanem az 1991-es határok mögé, kiadják Vlagyimir Putyint, hogy Hágában elítélhessék, és jóvátételt fizetnek. Vagyis azt várják el Moszkvától, hogy kapituláljon, amit Hitler és Napóleon sokkal jobb helyzetből is hiába várt. Idén ugyanakkor felerősödtek a valódi megegyezést sürgető hangok, de vajon ezek mennyire őszinték, és mennyire reális az, hogy Donald Trump egy nap alatt képes lehet békét teremteni? – ezekről a kérdésekről beszélgettünk Hidegkuti Konstantin nemzetközi kapcsolatok szakértővel.
– A háború első két évben az volt a mondás Nyugaton, hogy kell a béke, kell a tűzszünet, de ennek az alapja az, hogy Oroszország gyakorlatilag kapitulál: visszavonul az 1991-es határok mögé, jóvátételt fizet és kiadja Vlagyimir Putyint. Valójában tehát nem akartak tárgyalásokat kezdeni. Viszont idén valami megváltozott, és számos olyan cikk, nyilatkozat, elemzés jelent meg, amely a kompromisszum fontosságát hangsúlyozta, vagy legalábbis szóba hozta azt.
– Igen, bár ez a tavaszi–nyári nyilatkozatdömping sem volt túlságosan őszinte. Valószínűleg a Nyugat kezd rájönni arra, amire Kissinger már 2022 májusában: hogy területeket kéne átadni a békéért cserébe. Ez akkor a donyecki és luganszki megyék háború előtti területét jelentette volna, amelybe viszont, ha az oroszok belemennek, az a saját szempontjukból politikai öngyilkosság lett volna. A legnagyobb gond Oroszország esetében nem a Donbász hovatartozása, hanem az, hogy Ukrajna NATO-tag lesz-e, vagy részese lesz-e valamilyen, a NATO-val közelítőleg egyenértékű, egyéb szövetségnek. Látszólag olyan ez a történet, mint a török EU-tagságé, hogy lóbálják a szamár előtt a répát, de hiába megy utána, nem éri el. Mivel azonban Ukrajna egy amerikai geopolitikai projekt, amelyet még mindig nem akarnak elengedni, felmerült, hogy a NATO-n belüli egyetértés hiánya miatt Kijev kapjon inkább egy biztonsági csomagot, amelyre többen, de főképp az USA garanciát vállalna, és ez azt jelentené, hogy támadás esetén az ötödik cikkelyhez hasonló mechanizmus lép életbe, Amerika pedig akár bázisokat is létesíthetne területén. Ebbe az oroszok nem mehetnek bele, mert tudják: attól, hogy becsomagoljuk selyempapírba, és lefújjuk kölnivel, az a bizonyos – az a lényegét tekintve ugyanaz marad.
– Kínának egyébként ugyanez a problémája. A NATO, és azon belül kifejezetten az USA egy-másfél évtizede fontolgatja, vizsgálgatja a csendes-óceáni bővítés lehetőségét. Mivel a terjeszkedést többen ellenzik, ezért Washington valamilyen partnerségi program keretében akarja bevonni Ausztráliát, Dél-Koreát, Japánt és Új-Zélandot a NATO működésébe, és ezáltal globálissá tenné a katonai szövetségét…
– És pontosan ezért támogatja Kína hallgatólagosan Oroszországot: tudja, hogy az ukrajnai háború után az Egyesült Államok egy az egyben rá fog fordulni a Csendes-óceánra. Teljesen mindegy, hogy demokrata vagy republikánus vezetése lesz az Államoknak. Szóval Pekingben egy „megtérülő befektetésként” tekintenek Oroszország támogatására abból a szempontból, hogy amíg a Nyugat, de főképp az USA Ukrajnában van lekötve, addig kevesebb ereje marad a csendes-óceáni térségre. És természetesen Ázsiára is igaz, hogy a NATO bővítése nélkül is létre lehet hozni egy azzal egyenértékű szövetséget. Kína okkal tart attól, hogy ez megvalósulhat.
– A kurszki betörés mennyiben ássa alá azokat a reményeket, amelyek szerint még idén véget érhet a háború, ha másért nem, hát azért, mert Donald Trumpot megválasztják, és ő azt mondta, hogy 24 óra alatt lezárja a konfliktust?
– Mondhatjuk, hogy ez egy kijózanító pofon volt az orosz politikai elit, de talán a nyugati közvélemény számára is. ’22 őszén ugyanezt a taktikát alkalmazták az ukránok a harkivi ellentámadásnál, csak akkor nagyobb sikerrel. A mostani akciójukkal csak azt bizonyították be, hogy Ukrajna megbízhatatlan partner. Ez az, ami a kurszki betörésből lejött az orosz vezetésnek.
Medvegyev – aki persze egy szelep a rendszerben, így nem feltétlenül a hivatalos orosz álláspontot kommunikálja – világosan fogalmazott: az ukrán vezetőket, függetlenül attól, hogy az elnököt Zelenszkijnek, Porosenkónak, Turcsinovnak vagy minek hívják, nem lehet komolyan venni, és hiába kötnénk velük bármilyen megállapodást, azt gyakorlatilag már a nulladik naptól kezdve meg fogják szegni.
Ezt a képzetet erősíti ugye, hogy napvilágot láttak olyan információk, amelyek szerint Katarban éppen tárgyalásokat folytattak az oroszokkal az egymás infrastruktúrája elleni támadások korlátozásáról, aztán a kellős közepén gondoltak egyet, és bementek Kurszkba. De Kijev másokkal is így viselkedik, pillanatok alatt változnak az álláspontok, gondoljunk csak a mi esetünkre: megvan annak a diszkrét bája, hogy az egyik nap a Barátság kőolajvezeték elzárásával fenyegetnek, aztán másnap az energetikai infrastruktúra elleni támadások miatt konkrétan tegnapra kérnek áramot… Tehát a megbízhatatlanság az ukrán vezetés alapvető sajátossága – és hangsúlyozom: a vezetésé, nem általában az ukrán emberekről beszélek.
– Akkor mi marad? Oroszország addig folytatja a harcot, amíg meg nem nyeri a háborút, és akkor saját hatáskörében eldönti, mi lesz Ukrajnával, vagy leülnek az amerikaiakkal, és Ukrajna kizárásával megegyeznek valamiben?
– Ennek a kombinációja. Az oroszok megmondták, hogy nincs értelme az EU-val és Ukrajnával alkudozni. Ők azzal akarnak megállapodni, aki a „szálakat mozgatja”, és az az Egyesült Államok. A megállapodásnak pedig nemcsak Ukrajnáról kell szólnia, hanem egy új és stabil eurázsiai biztonsági rendszer létrehozásáról. Tehát a Kreml gyakorlatilag egy modern Jaltát szeretne, és le akarja fektetni írásban, hogy melyik ország kinek az érdekszférájába tartozik. Értem ezalatt azt, hogy az oroszok konkrét garanciát akarnak kapni arra vonatkozóan, hogy a volt Szovjetunió területe az orosz érdekszféra, és oda az Egyesült Államok, a NATO és a nyugati országok nem fognak behatolni.
Erre, persze, megint csak azt mondhatjuk, hogy naiv elképzelés, ha figyelembe vesszük azt, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia milyen formális, informális és kulturálisnak nevezett, de alapvetően politikai töltetű programokat indított és támogat a posztszovjet térségben Azerbajdzsántól Örményországon át Kazahsztánig.
De visszatérve Ukrajnára, az oroszoknak valószínűleg a harctéren kell pontot tenniük ennek az ügynek a végére, és nem elégedhetnek meg azzal, hogy a jelenlegi vonalak mentén holnap befagyasztják a konfliktust, mert az csak egy Minszk 3-hoz lenne elég, és előre megágyazna egy következő háborúnak. Márpedig Putyin, Lavrov és Peszkov is számos alkalommal kifejtette, hogy tartósan akarják rendezni az ukrán kérdést. Ez viszont azt jelenti, hogy itt egy elhúzódó háború lesz, és addig fog tartani, amíg az ukrán haderő és az ukrán állam gerince meg nem törik. Akkor területi koncessziókkal vagy egyéb módon, egy olyan feltételrendszerrel köthetnek békét, amely lehetővé teszi azt, hogy tartósan ki tudják húzni az ukrán méregfogat a saját biztonságpolitikai környezetükből.
– Figyelembe véve mindazt, amit most és az interjúnk első részében elmondott, úgy tűnik, hogy a háborúból, illetve az oda vezető úton számos kilépési pont volt, nem volt szükségszerű végigmenni rajta, és nem csak az oroszokon múlt, hogy az lett a végkifejlet, ami.
– Pontosan. Ha a Majdant vesszük alapul, akkor egy nyolcévnyi eseménysorozat vezetett el a háborúhoz, de nyugodtan visszamehetünk 1991-ig, a Szovjetunió széthullásáig. Ebben a 33 évben Ukrajna végső soron fölvette a kleptokrácia államformáját, és az oligarchiákkal összefonódott politikai elit a lopáson kívül nem sok mindennel törődött. Ha megnézzük, most is ez van: a nyugatiak külön megfigyelőket küldtek azért, hogy legalább csak egy részét lopják el azoknak a forrásoknak és fegyvereknek, amelyeket Ukrajna kapott. Egyik zsákutcából a másikba fordultak be, ide-oda csapódtak, majd jött a Majdan, a nacionalista fordulat stb.
Az utolsó csepp a pohárban, illetve az utolsó kitörési lehetőség 2021 végén volt. Decembertől kezdődően ment egy diplomáciai üzenetváltás az Egyesült Államok és Oroszország között. Az oroszok egy több pontból álló feltételcsomagot küldtek az USA-nak azzal, hogy legyen ez és ez az új eurázsiai biztonsági architektúrának az alapja. Nagyvonalakban azt kérték, hogy a Nyugat ismerje el a Krímet oroszként, a donyecki és luganszki „népköztársaságok” legyenek függetlenek, de minimum autonómok, Ukrajnáért pedig vállaljon semlegességet egy korlátozott haderővel. Ez tulajdonképpen ugyanaz a csomag, mint amelyről Isztambulban előzetesen megállapodtak.
Ami Ukrajnát illeti, az orosz feltételrendszer annyiban változott, hogy a korábbi javaslat elutasítására válaszul négy új területet felvettek a föderációba. Azoknak a státusza már nem alkualap.
Továbbá a Kreml meg akarta nyitni a vitát az 1997 után felvett NATO-tagországok helyzetéről. Konkrétan arról, hogy hány katona és milyen haditechnika állomásozhat a területükön. Ez elsősorban a Baltikumot érinthette volna, az oroszoknak az a legfontosabb, mivel 150 kilométerre van Szentpétervártól a legközelebbi NATO-határvonal. Csak hát az Egyesült Államok nem volt hajlandó tárgyalni, mivel az nekik arcvesztés lett volna.
Szóval volt négy-ötkörös ilyen diplomáciai levélváltás, hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan, de ami nem volt nyílt, azt is aztán vagy az orosz vagy a nyugati sajtó megszellőztette, de ez 2022 elejére lecsöngött, és aztán 2022. február 24-én megindult az, ami.
Forrás: Nagy Áron/Magyar Hírlap
Follow @jobboldalihirek