Meddig tartható még Magyarország az Európai Unió elkorcsosult kommunájában?

Fodor Gábor már a 2014-es Fidesz-győzelem után megjósolta, hogy Orbán ki fogja vezetni Magyarországot az Európai Unióból a következő ciklusban. Ez – mint általában a neoliberális jövőlátók víziói – nem igazán valósult meg, de középtávon azért elképzelhető, hogy valamilyen módon igaza lesz Fodornak, és kikerülünk ebből az életünket bearanyozó szervezetből. Már előre elborzadok attól, hogy ha ez netán bekövetkezne, akkor hány DK-s és momentumos haladó demokrata akarná önként eldobni magától drága életét ebben a semmit sem érő, elmaradott országban.

Szerintük ugyanis az Európai Unió ’virágba borult’, mint tavasszal a mandulafák. És ennek a lenyűgöző szervezetnek a bokrétájába mi adjuk a legszebb virágszálakat Dobrev Klára, Cseh Katalin és Donáth Anna személyében. Bár az igaz, hogy Klára asszony már egy kicsit túlvirágzott, de mivel a hazaárulás örökzöld, ezért nem tekinthetjük még őt politikailag teljesen fonnyadtnak. Ezen ávós eredetű és nemzetáruló lelkületű virágszálaink oly átszellemült, párás tekintettel néznek Ursula von der Leyenre, ahogyan csak a mi Rákosi apánk nézhetett egykor Joszif Viszárionovicsra. És a mi egykori golyófejű vezérünk – akinek szépsége csak Harvey Weinsteinéhez fogható – annak idején beteljesítette küldetését, olyan fényes jövőt kreált népünk számára, hogy még most is köhögjük annak következményeit. Reméljük, az említett három liberálbolsevik menyecske már nem lesz olyan sikeres álmai valóra váltásában, mint ’Kócosnak’ becézett sztálinista fejedelmünk.

De térjünk vissza ebből a virágillatú melankóliából két lábbal a schengeni határok közé, és vizsgáljuk meg, hogy mekkora jövőt jósolhatunk még ennek a mostanra már állandóvá vált agóniának, amit az Európai Unió előadásában már évek óta élvezhetünk. Hogyan vázolható fel leegyszerűsítve az Unió teljes modellje, melynek szerteágazó valóságát nap mint nap a bőrünkön érezzük?

Gazdaságilag az Unió egy gerendán billegő tornásznőhöz hasonlít, aki már elvesztette egyensúlyát, de még nem esett le a szerről. Vadul hadonászik, de már csak pár másodperc maradt. Az észak-déli megoldhatatlan ellentét miatt az egész modell életképtelen. Az északi országok hatékonysága annyival múlja felül a mediterrán nemzetekét, hogy semmiképpen sem szabadna egy pénzrendszerben tartani őket. Az euró olyan mértékben tartja gúzsban és teszi tönkre a déli országokat, hogy már most is csak úgy tudnak funkcionálni, hogy északról a jövedelmek egy részét különféle jogcímeken átirányítják délre (kötvény-felvásárlás, újjáépítési hitelek stb.). Magyarán a gazdag országok tartják el Spanyolországot, Olaszországot, Portugáliát, Görögországot, és részben még a franciákat is finanszírozzák. Nyilvánvaló, hogy ez sokáig még az északiak legnemesebb szándékai mellett sem tartható. Ebből az aszimmetrikus modellből úgy tűnik, hogy Németország a legnagyobb haszonélvező, de valójában az egészre ráterpeszkedő bankárstruktúrák, akik a sikeresebb országokban felhalmozódott profit nagy részét a multicégeik révén elvonják. A dolgozó rétegek természetesen jobban járnak a ’sikeres’ országokban, de valójában közel sem a hozzájárulásuk arányában. Ha végiggondoljuk, hogy 1990 óta a termelékenység nagyjából a háromszorosára nőtt, de a reálbér csak 20-25%-kal emelkedett az említett időszakban a gazdag országokban, akkor könnyű elképzelni, hogy mekkora extraprofitot tesznek zsebre a nemzetek feletti struktúrák.

Mi – és egész Kelet-Európa – ennek az erősen aszimmetrikus észak-déli Európa-tengelynek az oldalsó peremén egyensúlyozgatunk, ügyeskedünk. Olcsójánosként elvállaljuk az alacsony hozzáadott értékű és környezetszennyezőbb projekteket, befogadjuk a gazdag országokban feleslegessé vált vagy elöregedett/elhasználódott árutömeget, leértékelgetjük valutánkat, ahogy a hatékonyságban ütemet vesztünk, és unortodox módon próbáljuk akadályozgatni a ránk rakott profitszivattyút, amivel néha kicsit felbosszantjuk bankárékat. De nem nagyon, mert a nagyságrendünk miatt gyakorlatilag alig kerülünk képbe.

Nekünk egy ilyen struktúrában – ha ténylegesen előre szeretnénk lépni – semmiféle keresnivalónk nincs. Ez a mostani európai munkamegosztás Kelet-Európában konzerválja az elmaradottságot, amire az utóbbi 30 év tényei a bizonyítékok. Egyik ország sem kezdett semmiféle felzárkózásba, továbbra is a kommunizmus záró éveinek ’távolságából’ követjük a fejlett országokat. Hogy a vadonatúj Lada, Wartburg, a disznóvágás, a makói hagyma, a magyar parizer vagy a Vörös Október Ruhagyár termékei felelnek-e meg számunkra jobban, vagy esetleg a 15 éves BMW és Ford, a Tesco áruházak, az elöregedett nyugat-európai sertéshús, a gumilabdaként pattogó spanyol zöldség, vagy a turkálók ruhaözöne, azt mindenki döntse el magában. Én magam egyikre sem szavaznék. Lenne egy harmadik út, amit mások már kitapostak, és ami valószínűleg számunkra is egy jobb világot hozhatna. Ez pedig úgy nézne ki, hogy a multicégeket – miután a technológiájukat kiismertük – az országból jórészt kiszorítva, a technológiát a magyar kreativitással továbbfejlesztve, saját utakat keresve, a magunk lábára állnánk. Ehhez ugyebár kell egy kis büszkeség, egy kis patriotizmus, egészséges önbizalom, és kreativitás. Ezt az utat járták a ma már fejlett ázsiai országok, akik közül például Dél-Korea a múlt század ötvenes éveiben még a világ legszegényebb országai közé tartozott. Nem délibábokról beszélek, volt már ebben az országban Ganz Mávag, Taurus, Egyesült Izzó, Chinoin, Danubius, a porcelángyárak, a Csepel Művek, a malomipar és még jó pár cég, amelyek a világ élvonalába tartoztak, és magyar fejlesztésű termékeket állítottak elő. (Mielőtt valaki közbevetné, hogy ezekben a cégekben nem magyar dominancia volt, akkor azt kell mondanom, hogy a technológiában és a szakembergárdában igenis az volt, csak nézzék meg jobban – a menedzsment már nem mindenhol volt magyar.) Ma ilyen cégünk gyakorlatilag egy sincs, a legnagyobb cégeink is maximum régiós méretűek, és jobbára átvett technológiával dolgoznak.

Ideológiai szempontból ugye a legnagyobb deficit az, hogy nem létezik közös európai tudat. Belekényszerítették ezeket a különböző világnézetű, kultúrájú és hagyományú országokat egy zsibvásárba, ahol sem a közös ügyet, sem a maguk szerepét nem találják. Nincs semmiféle szolidaritás (lásd koronavírus), klikkek alakultak ki, és jó esély van arra, hogy hosszú időre lejárassanak mindenféle tényleges integrációt, amire egyébként valóban szükség volna. Csak nem egy kizsákmányoló bankárstruktúra uralma alatt. Ezen a téren vannak a legjobb esélyeink arra, hogy kitegyék a szűrünket a szervezetből. Most ősztől ez a ’jogállamiság-mizéria’ csőre töltve, ránk és a lengyelekre irányozva próbál példát statuálni a többieknek, nehogy valakinek eszébe jusson az ilyesféle ideológiai elhajlás. Ha eldurvul a helyzet, és az európai balliberális többség megvadulva ultimátumszerűen ki akarja kényszeríteni mondjuk a kötelező buzeránsházasságot, a migránsbefogadást és mondjuk a neoliberális dominanciájú oktatást, médiát vagy bírói rendszert, akkor az Orbán-kormány az eddigi legkomolyabb válságával fog szembenézni. Azonnal vége lenne a fideszes unortodox hintapolitikának. A meghátrálás és ezen követelések akceptálása természetesen a NER azonnali összedőlését jelentené, amit nem vállalhatnak fel. Az Unió-ellenes beszédmód jelentős felerősítésével, az eddigi Európa-pártiságnak a tömegek szintjén történő átfordításával próbálhatnának csak előremenekülni, ami azonban támogatottság-vesztéshez vezetne. Egy billegő rendszer jönne létre, ahol a kilépésről tartott esetleges népszavazás kimenetele erősen kétesélyes lenne.

Nézzük meg, hogy milyen tényezők szólnak a bennmaradás és a kilépés mellett nemzetközi szinten! Magyarország és Lengyelország esetleges kizárása vagy ellehetetlenítése szép ideológiai precedens lehetne más renitensek számára, viszont az Unió nagyon lábon lőné magát ezzel. Nagy Britannia kilépése után ez már komoly megingást jelentene, és az Unió keleti szárnyának teljes lebénulását okozná. A mi központi geostratégiai fekvésünk miatt, kiválásunk esetén több ország kerülne vissza az európai ’félhomályba’. A lengyel kiválás a gazdasági nagyságrendje miatt is zavart okozna, de a balti országok EU-tagsága is névlegessé válna, az orosz befolyás hamar visszaállna a régióban.

Vagyis nem igazán érdekelt az Unió a renitensek kizárásában, hiszen ez óriási presztízsveszteséggel és komoly működési zavarokkal járna, amit jelen ingatag helyzetében nem igazán engedhet meg magának. De természetesen benne van a kalapban az is, hogy ez a csodás európai integráció valahol a déli végeken, vagy Franciaország migráns enklávéiban még ezt megelőzően „felrobban” (számos más lehetőség mellett), és akkor gyorsabban és másképp zárul le ez az agónia.

Kilépés, kizárás, vagy az Unió megszűnése esetén milyen helyzet állna elő, mik lennének a lehetőségeink? Mindenképpen nagyobb lenne a szabadságunk és a mozgásterünk, de a helyzet is veszélyesebb lenne. Gazdaságilag pár év visszaesés után tudnánk csak elkezdeni a ’saját utat’, de a legnagyobb gondot a külpolitikai veszélyek jelentik. Csak magunkra támaszkodhatnánk egy meglehetősen ellenséges környezetben, ami miatt nincs más lehetőség, mint egy igen erős hadsereg megteremtése. A Horthy-Magyarország egy ilyen szituációt viszonylag jól megoldott (fegyverkezés nélkül) egészen addig, amíg a nagyhatalmak lángba nem borították Európát.

Az Unió megszűnése vagy kilépésünk esetén érdekes helyzet állna elő a balliberális ellenzék szempontjából. Nem lenne kinek elárulni a hazájukat! Szegény szerencsétlen DK és Momentum itt toporogna és vizsgálná mind a négy világtájat, hogy kinek szolgáltassák ki az országot, de egy darabig biztos nem találnának senkit, aki erre vevő lenne. Még a végén pszichológushoz kellene hordani őket… Egy biztos, ezek a pártok pillanatok alatt a perifériára kerülnének, a megszűnés szélén billegő MSZP-vel együtt. A nemzeti radikalizmus szerepe jelentősen felerősödne, párhuzamosan azzal, ahogy felértékelődne a nemzeti szuverenitás jelentősége is.

Lenne viszont egy sor azonnali pozitív hozadékuk is az ilyen jellegű változásoknak. Drámai módon csökkenne a társadalomra nehezedő kultúrmarxista szenny, megszabadulnánk a buzeránsfelvonulásoktól és -propagandától, meg lehetne változtatni a neoliberális jogrendszert, ki lehetne rúgni az országból a Soros-szervezeteket, normális nemzeti oktatást és kultúrát lehetne kialakítani. Hatékonyan működő rendőrséget lehetne szervezni, el lehetne kezdeni az igazi elszámoltatásokat… Így együtt ez álomszép lenne, és mindenképpen megérné azt az árat, hogy gazdaságilag néhány szűk esztendő következne. A neoliberálisok sikeresen terjesztették el azt a szemléletüket, hogy ha nincs állandó növekedés, ha netán valamelyik év gyengébbre sikerül, akkor kitör a világvége. Ez egyáltalán nincs így, fontosabb célokért igenis fel lehet vállalni egy nehezebb periódust. Ugyanilyen megfontolásból gondolja azt az Európai Bizottság, hogy néhány milliárd euró elvonásával rá lehet kényszeríteni népeket arra, hogy például migránstömegeket eresszenek be az országukba.

Az Unió hiénái jól láthatóan szeretnének egy balliberális fordulatot elérni Magyarországon, de igazából ők is bizonytalanok abban a kérdésben, hogy meddig mehetnek el ennek a kierőszakolásában. Tudják, hogy a Fidesz esetleges megbuktatása nagyon ingatag helyzetet teremtene, ami az Unióra is veszélyes lehet. Azzal valószínűleg nincsenek teljesen tisztában, hogy egy ilyen szituációban az ellenzék totális szellemi alkalmatlansága miatt nem lehetne magyar helytartókat kinevezni, mert Kunhalmi, Bangóné, Varjú, Vadai, Tóth Bertalan vagy a Momentum fiataljai azonnal bedöntenék a gazdaságot és a pénzügyeket, ők még arra is alkalmatlanok, hogy kiszolgálják az Uniót. Emigráns magyarokat kellene hozatni, úgy, ahogy Ukrajnában kreálták a kormányt, de ennek további taglalásától eltekintenék, mert ez az eshetőség nagyon nem hiányzik ennek az országnak. Arról nem is beszélve, hogy a több millió jobboldali szavazó közel sem biztos, hogy annyiban hagyná a dolgot, és például a nemzeti radikális oldalhoz csatlakozva könnyen elsöpörhetné a szivárványos bagázst…

Az igazság pillanata tehát közeleg, az Európai Bizottság érezhetően dűlőre akarja vinni a lengyel-magyar problémát. Nagyon sok múlik azon, hogy milyen hosszan és eltökélten tudunk nézni a kígyó szemébe. Most az egyszer nem nekünk kellene félreugranunk.

Szende Péter