Megkezdődött az európai szintű felzárkózás Orbánhoz
Ami a kontinensünk átfogó konzervatív reformjával kapcsolatos találgatásokat illeti, a hétvégén megrendezett Varsói Csúcstalálkozót követően két dolog vált egészen kitapinthatóvá. Egyrészt, valódi és széleskörű igény mutatkozik arra, hogy a tagállamok józanabbik pártjai visszatereljék a hagyományos európai politika ösvényére azt az uniót, amely egyre erőteljesebben balra tolódik, valamint föderalizálódik. Másrészt, minden ebben érdekelt európai konzervatív vezetőnek szükségszerűen fel kell zárkóznia Orbán Viktorhoz annak érdekében, hogy e vízióból gyakorlati sikert lehessen kovácsolni. Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének cikke.
Miután Orbán Viktor magyar kormányfő kezdeményezésére idén tavasszal Budapesten szándéknyilatkozati formában egyértelművé vált, hogy nem csak mi, magyarok szeretnénk visszaterelni a hagyományok medrébe Európát, hanem ebben más nemzetek is érdekeltek, sejthető volt, hogy egy igencsak hosszadalmas és rögös út vár mindazokra, akik e politikai feladatot magukénak érzik.
Ám a kezdeti szkepticizmus ellenére minden jel arra enged következtetni, hogy Európa nagy konzervatív reformjának előkészítése mégiscsak kézzel fogható időn belül testet ölthet.
Ugyanis a hétvégén a lengyel fővárosban, Varsóban épp erre utaló komoly jeleket láthattak azok, akik nyomon követték a csúcstalálkozón megtárgyalt, majd elfogadott napirendi pontokat. Mint ismert, a Warsaw Summit elnevezésű konferencián 13 európai párt képviseltette magát:
- Orbán Viktor miniszterelnök mellett a találkozón többek közt megjelent
- Marine Le Pen, a francia Nemzeti Tömörülés elnökjelöltje,
- Santiago Abascal, a spanyol Vox elnöke,
- a lengyel kormánykoalíciót vezető párt, a Jog és Igazságosság (PiS) elnöke, Jaroslaw Kaczynski kormányfőhelyettes,
- valamint Mateusz Morawiecki kormányfő is.
Ami a kontinensünk ideológiai reformját és annak hosszú távú vízióját illeti, a jelenlévők között magától értetődően alakult ki konszenzus abban, hogy Európában visszafordíthatatlan folyamatok indultak el, főként a demográfiával kapcsolatban, legyen szó a tömeges bevándorlás helytelen kezeléséről vagy épp a hagyományos értelemben vett családok cserbenhagyásáról.
Szintén egyetértés tárgyát képezte az a felvetés, miszerint Európa megújulásának elsősorban az itt megszületett gyermekek számán kell múlnia, és nem pedig azon, hogy melyik bevándorlóországgá avanzsált tagállam, milyen kényszerkvóta szerint osztaná szét az általa befogadott jövevényeit.
Kevéssé meglepő módon, e pontokból fakadóan az sem képezte vita tárgyát a csúcstalálkozón, miszerint a családalapítás fontosságának védelme nem csak a gyermekek születési számának függvénye, hanem annak is, hogy kap-e a felcseperedő korosztály megfelelő védelmet a köznevelési intézményekben olyan oda nem illő eszméktől, mint a gender-kérdés.
Az említett főbb sarokpontok ismeretében kis túlzással kijelenthető, hogy a magyar választópolgárok számára ezen ügyek aligha számítanak újkeletűnek. Példának okáért a migráció és a határvédelem józan ész alapú kezelése és annak példátlan társadalmi támogatottsága több mint hat éve része a közéletünknek, míg az átfogó értelemben vett családvédelem kérdése szintén évek óta kiemelten fontos eleme a kormányzati politikának. Nem is beszélve a nemzeti hatáskör és a szuverenitás fontosságának hangsúlyozásáról, amely gyakorlatilag a második Orbán-kormány felállásának első napjától kezdve napirendi ponttá vált.
Így az a tény, hogy ezek az orbáni elvek és értékek az elmúlt évek alatt – társadalmi szempontból – már nem kizárólagosan Magyarországon belül mutatkoztak piacképesnek, hanem idővel a közvetlen térségünkben, majd Európa-szerte egyre több tagállamban is, azt a megállapítást igazolja, miszerint Európa valódi konzervatívjai megkezdték a magyar kormányfőhöz való felzárkózást.
E helyzetértékelés kritikusai persze gyakorta hangoztatják azon álláspontjukat, miszerint a magyar határokon túlmutató orbáni vízió felhajtóereje pusztán az olyan politikai következményekből fakad, mint az Európai Néppárt szemmel látható balra tolódása, az elhibázott európai integrációs politika, vagy épp a migránsválság. Csak hogy ezen föderalista álláspontokat megfogalmazó hangok – amelyek elemi szinten ellenérdekeltek Magyarország felemelkedésében – pont abban tévednek, hogy ezen folyamatok és Orbán Viktor víziója között ok-okozati összefüggést feltételeznek.
Hiszen amíg az európai politika sodródása hol kisebb, hol nagyobb kilengésekkel tendenciózusan balra húzott, addig a magyar kormányfő – ami az európai fősodratú közéletet illeti – évtizedes következetességgel, ugyanazt az értékrendet vallja.
Így ez a kiszámíthatóság – amelyhez precedens nélküli társadalmi felhatalmazás és politikai stabilitás párosult – az elmúlt évek különböző válságaitól megtépázott Európában természetszerűleg vonzotta maga után azt, hogy egyre szélesedjen azon európai pártvezetők köre, akik példaértéket látnak az Orbán fémjelezte Magyarországban.
A Varsói Csúcstalálkozó éppen ennek a politikai fejlődéstörténetnek a kivetüléseként értelmezendő, s amelynek jelentősége talán minden olyan európai állampolgár számára egyben nyugtatólag is hathat, aki eddig úgy érezte, a hagyományos európai pártok és pártcsaládok már nem képviselik civilizációnk legfontosabb és legalapvetőbb értékeit. Így az a korábban említett, bizonyos hosszú és rögös út, ha csak kicsivel is, de minden bizonnyal rövidebbé vált.
Forrás: Kontra