Nyolc ok, amiért az USA-nak nem érdeke a béke Ukrajnában
Washington elsődleges célja Oroszország megfékezése. Az, hogy Kijev számára hogyan ér véget a háború, már nem lényeges.
Most úgy tűnik, hogy az USA még csak távolról sem érdekelt az ukrajnai konfliktus békés rendezésének támogatásában, inkább a katonai hadjárat folytatását szeretné látni. Összességében a washingtoni stratégiai tervezés kevéssé foglalkozik a válság befejezésének paramétereivel: Ukrajna a jelenlegi határain belül marad-e, elveszíti-e területeit, vagy teljesen eltűnik.
A növekvő áldozatok és az ukrán hadsereg megsemmisülése ellenére sem Kijevben, sem Washingtonban nem csökkent a katonai megoldás iránti vágy. Sok nemzetközi szakértő joggal azonosítja az Egyesült Államokat úgy, mint Ukrajnában az ellenségeskedések folytatását szorgalmazó nagy koalíció kulcsszereplőjét. A válság lassan egy éve alatt Kijev kimerítette saját katonai erőforrásait és a pótlásukhoz szükséges eszközöket, és teljesen mértékben külső segítségre szorul.
Bár az USA vezető szerepet vállal a nyugati támogatás koordinálásában és stratégiaalkotásában, hiba lenne egyenlőségjelet tenni az ukrán és az amerikai érdekek közé. Miközben Washington továbbra is szájbarágósan támogatja Kijev politikai követeléseit, óvatosan mérlegeli a tárgyalások megkezdésének megfelelő pillanatát. A konfliktus megoldására irányuló diplomáciai erőfeszítések szükségességét egyre inkább hangsúlyozzák az amerikai katonai vezetők, mindenekelőtt Mark Milley, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke. A brit sajtóban továbbra is az az elképzelés kering, hogy az amerikai taktika a konfliktus eszkalálása a későbbi de-eszkaláció érdekében: nagyszabású katonai eszközszállítások hullámával nyomást gyakorolni Oroszországra, és Kijevet kedvezőbb tárgyalási helyzetbe hozni.
Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az ukrajnai katonai válság folytatása összhangban van az USA katonai és politikai érdekeivel. Összesen nyolc érv utal arra, hogy az amerikaiaknak szándékukban áll meghosszabbítani ezt a konfliktust.
Először is, Oroszország viszonylagos meggyengülése, amelynek jelentős erőforrásokat kellett fordítania az Ukrajnából érkező katonai fenyegetés felszámolására, valamint politikai céljainak elérésére, azaz a hidegháború utáni európai biztonsági architektúrában való egyenrangú státusz biztosítására. A nyugati média narratívája, miszerint Oroszország a vereség küszöbén áll – bár ez messze áll a valóságtól -, azt a benyomást kelti, hogy a Nyugatnak csak várakozó magatartást kell tanúsítania. A döntő orosz katonai győzelmek hiánya azt a benyomást kelti, hogy Ukrajna a győztes.
Másodszor, az USA-nak érdeke fűződik az EU és az oroszok közötti energetikai együttműködés megszakításához. Ez több évtizeden keresztül alakult ki, még a hidegháború idején. Az Északi Áramlat gázvezetékek szabotálása, amelyet nyilvánvalóan egy másik NATO-állam segítségével hajtottak végre, egy hosszú távú amerikai stratégia csúcspontja volt, amelynek célja a Moszkva és a kulcsfontosságú nyugat-európai gazdaságok közötti kiterjedt kapcsolatok felszámolása. Az amerikaiak el akarják vágni Európát az orosz energiától, és nehezebb környezetet akarnak teremteni a tágabb értelemben vett európai ipar számára, hogy az amerikai áruknak kevesebb konkurenciával kelljen szembenézniük, ezzel erősítve saját pozíciójukat.
Harmadszor, az USA meg akarja szüntetni a stratégiai autonómiára való törekvést az EU államai között. Az ukrán válság erre kiváló lehetőséget kínál, mivel az USA-nak és kelet-európai szövetségeseinek sikerült az információs térben morális pánikot kelteniük, megakadályozva ezzel a válság okairól és következményeiről való reális gondolkodást. A fegyverszállításokkal kapcsolatos stratégiai döntéseket a média és a közvélemény radikalizálódott része nyomására hozzák meg, a következmények elemzése nélkül. Azok a vezetők és elitek, akik talán képesek lettek volna távolságtartással és józansággal gondolkodni az EU és Oroszország közötti kapcsolatok mély válságba csúszásának következményeiről, most túlerőben vannak, és lényegében szótlanok.
Negyedszer, az USA nem akarja, hogy Ukrajna vereséget szenvedjen, amelybe az elmúlt évben sok pénzügyi, politikai és szimbolikus tőkét fektetett. A Nyugat szemében Ukrajna az ő “bajnoka”. Az európai civilizációnak a barbár Kelet ellen vívott harcáról szóló régi narratíva, amely az ókori Görögország és a perzsa hordákkal való összecsapás idejére nyúlik vissza, itt játszódik le. Ukrajna veresége érzékeny, szimbolikus vereség lenne a Nyugat számára, és sok értelmiségi fejében “nyílt sebet” hagyna.
Ötödször, az USA nem hátrált meg attól az ideológiai imperatívusztól, hogy megvédje azt, amit “szabadságként” értelmez. Az Ukrajna körüli helyzetben a “szabadságért a szabadságtalanság ellen” folytatott harc manicheista (Mani perzsa pap által alapított, buddhista, iráni és keresztény elemekből álló, óperzsa vallás – szerk.) bemutatása figyelhető meg. Washington ezt az ideológiai imperatívuszt az ukrajnai belpolitikai helyzetben is megnyilvánulni látja, ami persze csak akkor lehetséges, ha a kijevi politikai folyamatokat “az ujjain keresztül” nézi. Volodimir Zelenszkij kormánya ennek a narratívának a kijátszásával igyekszik magát ilyen ideológiai kategóriákban bemutatni a Nyugat előtt.
A hatodik amerikai cél az, hogy Nyugat-Európát remilitarizálásra ösztönözze. Washington tisztában van azzal, hogy a tartós katonai verseny nem lehetséges kizárólag amerikai erőkkel. Ráadásul az USA tudatában van a Kína által jelentett növekvő fenyegetéssel, és tisztában van azzal, hogy erőforrásait hamarosan a csendes-óceáni konfrontációra fogja átirányítani. Az európai hadszíntéren Washington ezért keresi a módját annak, hogyan lehetne megerősíteni az EU katonai-ipari komplexumát, hogy a nemzeti védelmi költségvetéseket legalább a GDP 2 százalékára lehessen emelni.
Hetedszer, az USA arra törekszik, hogy európai szövetségeseit egy olyan platform köré tömörítse, amely a “felemelkedő” ellenfelei, például Oroszország, Kína és Irán elleni harc platformja köré szerveződik. Itt az USA igyekszik leleményes lenni a drága, csúcstechnológiás fegyverek gyártására és eladására hajlandó koalíciók létrehozásában.
Nyolcadszor, az USA Ukrajnán keresztül saját újraiparosítását is végzi. A hadiipari komplexum bővítését fontos célnak tekintik Amerika számára. A hidegháborút követően ezt úgy irányították át, hogy korlátozott számú csúcstechnológiai terméket állítsanak elő, miközben a modern hagyományos hadviselés viszonylag olcsó, általános tüzérségi, harckocsi- és repülőgéprendszerek nagyüzemi gyártását igényli.
Mindezek miatt az Egyesült Államoknak rendkívül érdektelen a konfliktus rövid távú békés megoldásán való munkálkodás. Az amerikaiak úgy vélik, hogy az idő az ő oldalukon áll, és hogy a fent felsorolt nyolc célt el fogják érni. Ez meglehetősen rugalmassá teszi stratégiájukat, és azt mutatja, hogy elsődleges prioritásuk Oroszország megfékezése, nem pedig Ukrajna jövőbeni biztonságának és jólétének biztosítása.
Follow @jobboldalihirek