Teljes erővel zakatol a Magyar Péter mögötti mindenszarista gépezet – s most jól figyeljünk: ebbe fog belebukni
Ezt a hibát a TISZA Párt eddig elkerülte. Mondom: eddig.
Volnának itt úgynevezett tények: a 2013-as, brutális árvízhez hasonló árhullám vonult végig a Dunán, amit a magyar állam kiválóan kezelt.
Mondom: kiválóan.
Bevett elemzői közhely ugyebár, hogy „a magyar állam nem működik”; ezt a mondatot jellemzően anekdotagyűjtemény szokta követni szamovárrá átlényegült Bzmot szerelvényekről, nem működő kórházi klímákról meg valami súlyos kibertámadásról, amelynek során az orosz katonai hírszerzés rátette a kezét magyar diplomaták bérpapírjaira. Nos,
az elmúlt másfél hétben a magyar állam nemcsak azt bizonyította, hogy működik, hanem kőkemény bicepszet villantott.
Kiderült, hogy az utóbbi évtized árvízvédelmi beruházásai mind helyesek és megfelelő mértékűek voltak, és senki nem is lopott el semmit. Ennek köszönhetően Győr, amely tizenegy éve árvízvédelmi frontváros volt, az idei Duna-drámát egy rakpartlezárással megúszta, Budapesten csak a Római-part ártere ázott el (tetszettek volna 2019-ben Tarlós Istvánra és az ő csúnya, de hasznos gátjára szavazni!), a Dunakanyarban minden homokzsák időben a helyére került,
helyükön voltak a rendőrök, a katasztrófavédők, a katonák.
Önkéntesből messze kevesebb kellett, mint egy évtizede, és Bezzeglengyelországgal, Bezzegcsehországgal, illetve Bezzegausztriával ellentétben tőlünk emberi áldozatot sem szedett az árhullám. Mi lenne, ha a mi államunk is olyan jól működne, mint az övék, ugye! Mindenesetre tény: az elmúlt másfél hétnyi árvízi védekezés a köz, a közszolgáltatások és a magyar állam diadalmenete volt.
Nincs másrészt, mint az egészségügyben vagy a közlekedésben, hanem csak egyrészt van: szép munka volt.
Mindeközben egy erőszak tekintetében amúgy sem tiszta múltú illető azért megkísérelte megerőszakolni a valóságot: bevitte a hőmérőt oda is, ahol ment a klíma, aztán görcsösen próbálta átrajzolni az általa kijelzett hibátlan hőmérsékletet. „Újra élőben a gátról, ezúttal Magyar Péterrel!” – ajánlotta ki múlt szerda esti adását a természetesen kizárólag újságírói szempontok által vezérelt Partizán, amely az ellenzék vezérét olyan vídiakemény kérdésekkel grillezte, mint hogy „ő vette rá vajon a kormányt, hogy aktivizálja magát végre az árvízi védekezésben?”, illetve hogy „mit árul el a Magyar Honvédség rátermettségéről, hogy három nap alatt még kétezer embert sem sikerült a gátakra vezérelni?”.
A delikvens maga az árvíz alatt folyamatosan azt kérdezte, „hol vannak a magyar honvédség (sic!) katonái”
(a gátakon, ugye, pont annyian, ahányan kellettek), és „miért nincsenek készen a 2013-ban Ön által megígért dunai gátszakaszok” (készen voltak), valamint „miért nincsenek mobilgát rendszerek (sic!) a legveszélyeztetettebb szakaszokon” (ahol csak lehetnek, vannak). Nemzeti katasztrófává, az Orbán-kormány csúfos kudarcává, a közszolgálat csődjévé próbáltak sminkelni egy közös nemzeti sikertörténetet.
És hát nem ment, persze.
Az országot az árvíz a 2013-asnál épp az eltelt tíz év fejlesztéseinek, a kiváló előkészületeknek és az elmúlt másfél hét hézagmentes munkájának köszönhetően sokkal-sokkal kevésbé érintette, ezt a szemével látta és a bőrén (nem) érezte minden magyar.
De zakatolt a Magyar Péter mögötti mindenszarista gépezet, amely épp
az ilyen kapitális baklövéseivel fog majd beleszürkülni az utóbbi tizennégy év sivár és taszító ellenzékiségébe.
Ez volt az ellenzék kudarcos politikája ugyanis tizennégy éven át: a legdrámaibb hangnemben szapulni a kormányt, bármit tesz, édes függetlenségben attól, hogy alátámasztják-e az adott szapulványt a tények. Így vált érdektelenné az óellenzék lassan-lassan, így fakult egyenszürkére az olykor jogos kritika a folytonfolyású üres károgással.
Ezt a hibát a Tisza eddig elkerülte;
legalább arra ügyelt, hogy a Fideszt csak ott támadja, ahol gyenge, hogy vissza ne pattanjon róla ott, ahol erős. Most meg belelépett. Meglátjuk, lesz-e európai divat szerint végre Magyarországnak is a tényeknél erősebb pártja.
Forrás: Mandiner