Egy tűzoltó besokallt – megrendítő sorok a Facebookról

Többé nem kérek. Elég volt. Tudom, te nem érted meg. Nem érted, mert nem is érzed mi a problémája hatezer tűzoltónak. Azoknak, akik hamarabb voltak itt. Akiket most egy c betűvel megkülönböztettek. Nem érted, miért nem tetszik nekünk hogy benne lehetünk ebben a díszes társaságban. Pedig nekünk nem tetszik. Nem mi választottunk titeket. Kellettünk, nagyon kellettünk, lássa a nép a szép autókat. Igaz, a felirat változott rajta.

Profin beavatkoztak?

Eloltották?

Leszedték?

Kivágták a roncsból?

A katasztrófavédelem csinálta!

Nem értek ki időben? A tűzoltóság nem ért ki.

Kellettünk, hogy legyen aki lemossa az összekoszolt autódat. Szisztematikusan lejáratjátok azt az igazi családot ami soha nem fog titeket befogadni, mert ti soha nem is akartok közéjük tartozni. Takartál már le összetört halott gyermeket? Miközben látod a társaidon, hogy fáj nekik. Nem csak a szemükben, hanem a tartásukban, a mozdulataikban. Tudod, hogy örökké látni fogod azt a kis fekete csomagot. Tudod, milyen kicsi kis csomag lesz a végén? Milyen kicsi és milyen szomorú? Lesz még egy karácsonya a szüleinek, hogy nem azt a magányos kis csomagot látják a fa alatt? Hoztál már ki gázpalackot lángok közül? Válogattál már leszakadt testrészeket, hogy minden a helyére kerüljön? Egyezzen a zokni meg a cipő? Tudod ez a hatezer családtag ezt csinálja. Nem a pénzért. Nem a szolgálati nyugdíjért. Nem az életpálya modellért. Nem az ígéretekért. Hivatásuk van, segítenek másokon szolgálatban, szolgálaton kívül.

Tudod, ezért egy szűk család ez. Nem lehet csak úgy bekéredzkedni. Ők sem akartak sehova tartozni, csak a saját fajtájukhoz. Senki sem kérdezte meg őket, akarnak-e katasztrófavédők lenni. És nem érdekel minket az a sablon duma, hogy ez van, ezt kell szeretni. Nem. Mi nem szeretjük ezt, mi nem szeretünk téged. Elviselünk – egyre nehezebben – de elviselünk.

Nekem viszont itt a vége. 20 év után már elég volt. És nem fogsz hiányozni. Mert szánalmas vagy az önámító valódban. Mert magad is elhiszed már, hogy ez így jó. Átverhet az ember bárkit, még saját magát is, de engem nem sikerült. Tudom, hogy ez az egész nem működik, mutassunk bármilyen rózsaszín képet a külvilágnak. Annak a külvilágnak, ami embereket jelent. Embereket, akiket mi a hivatásunk szerint megmentünk. Mentenénk.

De már azt se hagyja a rózsaszín rendszer.

És én ezt nem akarom.

Nem akarom, hogy emberek haljanak meg a rendszer miatt, aminek én is része vagyok, bár nem kértem. Ahogy az emberek se kérték. De ők elhiszik, hogy ez a hologram, ami lettünk, ez valami. Ez megfogható. Van tartalma. De mi, akik a részei vagyunk, tudjuk, hogy ez a semminél is kevesebb. Csak máz.

Ha egyszer rájön a nép erre elszámoltat majd.

És akkor fejek hullnak.

Akkor, amitől most reszketsz, az eljön. Lehajtott fejjel kozmetikázod a statisztikákat, a csak pozitív tartalmú jelentéseket, mert ha valami rossz hír jut fel, akkor te nem végzed jól a munkádat, és a szánalmas kis irodádban a szánalmas kis íróasztalod gazdát cserél. Ezért inkább hazudsz reggel, délben, este. Felfelé, lefelé – és a végén magadnak is, hogy elhidd, ez így van, és ettől megnyugszol.

És nekem nem megy az hogy eljátsszam, soha nem is ment. A hatezer fős családomnak még megy. Kinek tovább, kinek kevesebb ideig. Te nekem nem fogsz hiányozni. Nem fog hiányozni a tűzoltó kiskosztümöd, a bakter jellegű tányérsapkád. Az én hatezer fős családom egyenruhában szolgál. Neked csak jelmez a mundér, igaz jóval díszesebb mint azoké, akiknek csizmája is van. Mert tizenkétezer tűzoltóból csak hatezernek van sisakja, csizmája.És égett emberhús kitörölhetetlen szaga az orrában.

Te nem fogsz hiányozni. A családom az igen. Mind a hatezer tagja. De minket összeköt valami amit te soha nem fogsz megérteni. Ott van az a tizenöt év, amire büszke vagyok. Meg az az öt, amire nem, és el szeretném felejteni.

Te nem fogsz hiányozni kicsit sem…