Gyásznap a Kárpát-medencében – 102 éves a trianoni békeparancs
102. évfordulójához érkezett a trianoni országcsonkítás tragédiája, ahol az első világháborút lezáró békesorozatok egyik állomásaként a Kárpát-medencét több kisebb utódállam között osztották fel.
Magyarország 1927-ben készült néprajzi térképe Kogutowicz Károly egyetemi tanár, geográfus munkáját dicséri. A térkép értékes forrás a korszak etnikai viszonyait illetően (forrás: Wikipédia)
Mielőtt megemlítenénk azt, hogy mennyire igazságtalan is volt a trianoni békerendszer – mert természetesen az volt még független szemmel is – meg kell jegyeznünk, hogy nem létezik olyan háború utáni békerendezés, ahol a veszteseket megjutalmazzák. Magyarul állhatott volna akármilyen kormány az ország élén ebben a viharos időszakban, a vesztesek oldalán fejeztük volna be az első világháborút annak minden negatívumával együtt. Természetesen merőben rontott az esélyeinken, hogy a vészterhes időkben egy Károlyi-kormány, majd egy legitimációval küszködő, szovjet mintájú Tanácsköztársaság irányította az országot, de a téves közvélekedés, miszerint egy más felfogású kormány esetén egyáltalán nem szenvedtünk volna semmilyen veszteséget, természetesen hibás, szintén a vesztesek asztalánál foglaltunk volna helyet Franciaországban, azonban messze jobb „alkupozícióval”.
A trianoni évfordulón virtuális papírra rótt írásaimban szokásommá vált, hogy egy adott aspektusból, vagy egy adott téma, részkérdés mentén emlékezem meg a történtekről. Ezt azért tartom szükségesnek vagy helyesnek, mert, mint különböző aspektusok, más szemmel tekintenek Magyarország feldarabolására. Elgondolkoztunk már azon például, hogy a „wilsoni elvek” mentén kialakított európai békerendszer tükrében a nyugati nagyhatalmak igazából saját magukkal toltak ki? Alapvetően nem feltétlenül vagyok annak a híve, hogy a második világháborút az első szimpla folytatásaként értelmezzük 20 év szünettel, hiszen ez durván leegyszerűsítené az ideológiák világméretű háborúját, de az a fajta megalázottság, amit a vesztes államok éreztek az első világégés után, aktívan táplálták azt a tüzet, ami aztán a másodikhoz vezetett. Magyar viszonylatban ez duplán igaz. Az 1920. június 4-én elvesztett területek visszaszerzésének szándéka jelentette a Horthy-rendszer egyik legfőbb alappillérét, amely egyszersmind determinálta arra az útra, amelyre ebben a negyed évszázadban az ország lépett. A revízió mindent felülírt, annyira, hogy időről időre még a politikánkban nagy szerepet játszó angolmániás arisztokrata elit is félretette a nemzetiszocializmus iránti gyűlöletét egy kis visszacsatolás reményében.
Bizony, az első világháború győztesei teremtették azt a játékasztalt, ahol a bábuk a két világháború között mozogtak, s az, hogy a vesztes államok végül talpra álltak, saját maguk élni akarását bizonyítja.
A Nyugat hibáit azonban sokszor a győztes államok (későbbi) vezetői, meghatározó politikusai, véleményvezérei is felismerték olykor-olykor. Így például Benito Mussolini a következő gondolatokat fogalmazta meg a trianoni békeparancsról:
Magyarország számíthat Olaszország barátságára. El kell ismernünk, hogy a trianoni szerződés területi rendelkezései túlságosan elevenbe vágtak. Magyarország a Duna medencéjében ezer esztendeje igen fontos történeti missziót töltött be. A magyar nemzet, mely lángoló hazafisággal van eltelve, s mely tudatában van békebeli hatalmas munkaerejének, jobb sorsot érdemel.
Hogy Olaszország milyen körülmények között járta be azt a sajátos utat, hogy győztesből egy elégedetlenkedő, kritikákat megfogalmazó középhatalom legyen, külön kötetet igényel, de pontosan ezért is mondtam azt, hogy a később történteket nem lehet leegyszerűsíteni a „vesztesek visszavágása” szintjére. Tény azonban, hogy az első világháborút lezáró békemű ingatagságát a győztes oldalon is átlátták az erre fogékony elmék. Idézzük csak fel, mit mondott az angol Lord Rothermere a népek olvasztótégelyéről, Csehszlovákiáról:
Csehszlovákia Európa puskapor-raktára, ahol minden megtörténhetik.
Jól látta, meg is történt. Ráadásul a létrehozása azért volt teljesen irreális döntés a győztesek részéről, mert még a népek önrendelkezési elvét sem követte, hiszen „börtönként” funkcionált minden olyan nép számára, amely benne élt. Különben ez az elv a „legszembetűnőbb” Csehszlovákián kívül más területeken is csorbát szenvedett.
Szálasi Ferenc fogalmazta meg az egyik legjobban, hogy „Aki a hazáját, népét, nemzetét igazán szereti, megérti egy másik nép, nemzet, haza emberének népszeretetét, nemzetszeretetét, hazaszeretetét!” Ilyetén, ha a saját országunk iránt szeretettel és felelősséggel viseltetünk, meg kell értenünk azt is, ha egy másik nemzethez tartozó is saját államot, országot szeretne. Azonban az első világháborút lezáró békemű nem ezt a baráti elvet tartotta szem előtt, hanem önkényesen szabdalt szét területeket, esetünkben csatolt át színmagyar területeket másik országokhoz. Amíg Törökországból azokat a részeket „csippentették le”, ahol már mutatóban sem élt török, addig a Kárpát-medencében teljes magyar tömböket szolgáltattak ki más államoknak.
A győztesek felelőtlen döntéshozói tehát nem a békét hozták el a népek számára, hanem az ideológiák miatt amúgy is forrongó világra rátettek még egy etnikai lapáttal is. Mivel ugyanezen hatalmak egyáltalán nem hallgattak a belső, kritikus hangokra, ezért a félresikerült rendezést más úton kellett orvosolni. Jelen esetünkben ezt első és második bécsi döntésnek hívják, ahol hivatalos, teljesen legitim konferencia keretében határoztak a valóban igazságos határoktól, miközben az etnikai revíziót tartották szem előtt.
A héten leközöltem egy nagyon ritka Matolcsy-tanulmányt, amely az Új Európa nevű lapban pedzegette a kérdéskört, szintén a magyarság számarányát középpontba helyezve. Nem véletlenül időzítettem mostanra ezt a tanulmányt, ahogy Matolcsy sem véletlenül írta le 1942-ben. Tisztában volt vele ugyanis, hogy a tartós békét az etnikai elv következetes szem előtt tartása hozhatja majd el a háborút követő időszakban is. Végül persze nem így lett, ahogy 2022-ben már egészen más helyzetből tekinthetünk a 102 évvel ezelőtt történtekre.
Az mindenesetre bizonyos, hogy a mai nap nem ünnepnap, ahogy azt a Fidesz kitekert kommunikációja sulykolja.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info