Donyeckben a hatalmába kerítő érzés, a nem-normalitás normalizálása
„Donyeck egyik fő benyomása a nem-normalitás normalizálása.
Ami ott történik, az természetesen általában véve abnormális.
Abnormális dolog víz nélkül élni (ha nem tudnád, háromnaponta egyszer három órán át adnak vizet – és csak akkor, ha szerencsés vagy). Nem normális felismerni, hogy a frontvonal nagyon közel van a városhoz, és ott folyamatosan emberek halnak meg. Abnormális, hogy minden nap arról beszélünk, hová érkeztek az utóbbi időben. Általában nem normális egy olyan városban élni, amelyet folyamatosan lőnek.
De Donyeckben az ember gyorsan hozzászokik mindehhez.
A tüzérség állandó hangjára, és a halál állandó érzésére mindenütt.
De, ahogyan a békés civilek élnek itt, azt valószínűleg soha nem fogom megérteni. Az igazság szerint meghaladja az én felfogóképességemet is.
A legendás donyecki repülőtérre megyünk. Ez a frontvonal, még mindig nagyon közel vannak a harcok. Ezért hordunk már golyóálló mellényt. És van egy kanyar az úton, ami után azt mondják neked: „Vedd fel a sisakod, itt veszélyes.
Furcsa, ha nem hiszünk azoknak, akik ezt mondják. Itt haltak meg, itt öltek, itt vesztették el barátaikat.
Emellett természetesen minden nap látni valami újat ezen az útszakaszon: egy lyukat az aszfalton, egy kidőlt fát. Tehát újonnan érkezett lövedéket. Állandóan itt vannak.
Mindegy, vedd fel a sisakodat.
Még öt percig vezetsz. Más szóval, logikusan és tényszerűen, mind az öt perc alatt jelentős sebességgel közelítesz az érintkezési vonalhoz (máskülönben egyáltalán nem biztonságos).
Kinézel az ablakon – gyerekek bicikliznek. A nők vizes palackokkal sétálnak vízért.
Ennyire normális lett számukra az, ami történik? Pontosan mikor szoktak hozzá annyira az elmúlt nyolc évben, hogy úgy döntöttek, egyszerűen nem vesznek róla tudomást?
Nem tudom.
Éppen a repülőtérre tartok. Golyóálló mellényt és sisakot viselve. Mert tudom, hogy itt ez a helyes.
Az autó ablakán kívül pedig gyerekek bicikliznek. Golyóálló mellény és sisak nélkül.”
ukrán-orosz konfliktus nyomán