Orosz oldalon harcoló vajdasági magyar katona beszámolója az első ütközetéről
A Gerilla egyik olvasója jelenleg is az ukrajnai háborúban harcol az orosz oldalon. Vajdasági magyarként a szerb önkéntesek között. Privátban ezt igazolta is, de természetesen nem tettek közzé róla semmi személyeset, amiről azonosítható lenne (a csatolt kép is csak illusztráció egy BBC cikkből). Leírta, hogyan esett át a tűzkeresztségen (senki ne hollywood-i akciót várjon, a valóság realistább):
„Hajnal 4-kor szállunk ki a terepjáróból. A köd miatt az orrodig se látsz. Hideg van.
-Gyertek, innen gyalog megyünk!
Hasad a hajnal, tisztul a köd. Körülöttünk düledező paraszti házak. Szinte mindegyik megszenvedte a “polgárháborút”.
Megérkeztünk.
Egy temető?
Ironikus. Ha nem lennének a szétlőtt sírkő darabok, nem jönnél rá. Orrfacsaró szagok, hatalmas kráterek, szemét és rombolás mindenhol.
A második árok a mienk. Leváltjuk a srácokat. Egyedül én voltam zöldfülű a rajunkban. Néma voltam, amíg tehettem. Görcsölt a hasam és remegett a kezem.
Annak tudtam, hogy temetőben vagyunk. Nem a bevetésnek. Nagyon rossz előjelnek éreztem a helyszínt.
Csípős hideg reggeli fagy mindenhol. Mintha nem is egy mészárszék mellett lennél, hanem egy szeméttelepen. Messze volt ez a táj a romantikától, de megvolt a maga hangulata. Az ismeretlen előtted (amit még akkor sem látnál, ha nincs köd).
Kettő hatalmas robbanás a semmiből. Tudtam, hogy eljön. Órákon keresztül vártam, hogy mikor. Már kezdtem elhinni, hogy ez nem is annyira veszélyes.
Az első robbanás húsz méterre lehetett előttünk.
Nem, nem két méterre csapódott be a gránát, mint a filmekben.. Csak letérdeltem és szorítottam a a fegyverem. Nem tudom pontosan mennyivel, de jött a következő kör.
Minden másodperc éveknek tűnt. Beleremegett az árok fala aminek támaszkodtam.
Egyre közelebb. Mikor jön a következő? Vajon felfogom majd, ha vége? Tényleg ezt szerettem volna csinálni?
Ezek a kérdések még három sorozaton keresztül kínoztak. Semmi másra nem gondoltam.
Mikor elállt az eső, az egyik srác megrázott, hogy kapjam már össze magam. Félig sikerült.
Utána egész nap a többi még elemibb kérdés foglalkoztatott. Mintha teljesen megváltozott volna a világ, az életem. Csináltam a dolgom, de fejben máshol voltam.
Pedig nem történt semmi, csak találkoztam azzal, amire önként jelentkeztem.
Ami a legszörnyűbb a vonalon töltött időben, amikor csend van. Csak ülsz és vársz. Takarítod az árkot, behozod a kaja csomagokat…
Ebből áll a kinti lét nagy része.
Persze néha megszakítja egy-egy olyan adrenalinnal töltött szakasz, hogy felszólal a géppuska és rohansz te is lőni. A “semmire”. Nem látod, kik jönnek vagy hányan.
Csak aki a poszton van megneszelt valamit.
Netán szóltak a drón felderítők.
Onnan tudod, hogy nem volt fals riadó, hogy visszalő a “semmi”.
Ez a fajta adok-kapok valamiért nem olyan idegőrlő, mint a tüzérségi puhítás.
Itt nyugtat a gondolat, hogy a másik is annyit láthat az egészből, mint te, nincsenek hatalmas robbanások. Csak kiabálás és süvítés.”
Forrás: Gerilla
Follow @jobboldalihirek