Így tényleg az utolsó ukránig tart majd a háború
Az EU és az Egyesült Államok de facto NATO-tagságot ígér Kijevnek – ez nemcsak Oroszország számára jelent fenyegetést.
A berlini tárgyalásokat kísérő derűlátó nyilatkozatok finoman szólva is nehezen indokolhatók.
Washington „jelentős előrelépésről” beszél, Friedrich Merz pedig bejelentette: az amerikaiakkal megállapodtak az Ukrajnának nyújtandó, NATO-szintű biztonsági garanciákról. Ha azonban a valódi cél nem a háború gyors lezárása, hanem annak elnyújtása, akkor mindez valóban tekinthető „sikernek”.
A berlini egyeztetések alapját Donald Trump eredetileg huszonnyolc pontos békemanifesztuma adta, amelyhez Washington nagyjából egy hétig tartotta magát, azóta azonban folyamatosan átírják és felpuhítják. Egyetlen elemben maradt következetes az amerikai álláspont: a Donbasszból ki kell vonni az ukrán erőket, tűzszünet ugyanis enélkül nem lehetséges. Ugyanakkor továbbra sem látszik, hogy Washington valóban megértené: Oroszország számára ez nem klasszikus területszerző háború, amit jól mutat az is, hogy a béketervezet többi eleme szinte állandóan változik.
Sajtóértesülések szerint az amerikai fél elfogadta azt az európai ellenjavaslatot is, amely az ukrán hadsereg létszámát 800 ezer főben maximalizálná. Ez gyakorlatilag megegyezik a jelenleg a fronton szolgáló erők számával, kétszázezerrel haladja meg a korábban emlegetett 600 ezres plafont, és nagyságrendileg tízszerese annak, amit Moszkva a háború kezdetén még elfogadhatónak tartott volna.
Mindezeknél is súlyosabb Merz bejelentése, miszerint az EU és az USA hajlandó olyan biztonsági garanciát adni Ukrajnának, amely a NATO-szerződés 5. cikkelyéhez hasonlítható. Ez már a konfliktus lényegét érinti. Moszkva szemszögéből teljesen mindegy, milyen elnevezést kap Ukrajna bekötése a nyugati háborús struktúrába: ha valami úgy néz ki, úgy működik és úgy viselkedik, mint a NATO-tagság, akkor az gyakorlatilag az is.
Ezt pontosan tudják az európai háborús koalíció szereplői, ahogy Zelenszkij is, aki látványos kompromisszumkészséget színlelve már úgy fogalmaz: bár a NATO-tagság lenne az ideális, a „garanciákkal” is beérné. Ilyen körülmények között Moszkva mozgástere folyamatosan szűkül. Ha a Nyugat nem hajlandó érdemben figyelembe venni az orosz biztonsági aggályokat, hanem csupán átnevezi ugyanazt a politikát, akkor a tárgyalások kiüresednek.
Az orosz álláspontot a legvilágosabban Jurij Usakov, az amerikai–orosz tárgyalások egyik kulcsszereplője fogalmazta meg. Az elnöki tanácsadó egyértelművé tette: Moszkva már az eredeti amerikai javaslatot is kompromisszumként kezelte. Nem azért fogadták el tárgyalási alapnak, mert megfelelt volna az orosz céloknak, hanem mert nem sértette súlyosan Oroszország alapvető érdekeit, és Trump pontjai azt jelezték, hogy Washingtonban végre kezdik érteni a konfliktus valódi természetét.
Usakov legfontosabb figyelmeztetése azonban az volt, hogy az amerikai tervezetek a bemutatásuk óta folyamatosan romlanak, mivel az európai szereplők és az ukrán fél újra és újra átírják őket. Nyíltan kimondta: Moszkvában attól tartanak, hogy az újabb változatok már kevésbé lesznek elfogadhatók, mint azok, amelyeket az amerikai küldöttek korábban bemutattak.
Ráadásul a berlini konstrukció messze túlmutat Ukrajnán. Ha a Nyugat precedenst teremt arra, hogy egy országot de facto a NATO védelmi ernyője alá vonjon anélkül, hogy hivatalosan felvenné a szövetségbe, az Kína számára is komoly stratégiai fenyegetést jelent. Ugyanez a modell elméletben alkalmazható lenne Japánra, Dél-Koreára vagy más indo–csendes-óceáni partnerekre is, megkerülve a NATO alapszerződésének módosítását és a formális bővítési vitákat.
Ez az a pont, ahol a „béketörekvések” cinizmusa lelepleződik. Az Európai Unió képtelen Ukrajnát győzelemhez segíteni, viszont képes megakadályozni a kompromisszumot. Az Egyesült Államok gyors politikai eredményt akar, miközben a tartós békéhez hiányzik belőle valami alapvető: az erő, a képesség vagy éppen a türelem.
MH nyomán