A hó íze
A katonák ma szembesültek a visszavonhatatlan ténnyel. Most már egészen biztos, hogy soha nem jutnak haza élve, de holtan sem! Ebben a rettenetes hidegben nem lehet sokáig élni. Ma, 1942. december huszonharmadika van. Itt a karácsony…
A Don túloldalán pedig, a 2. magyar hadsereggel szemben felállt Voronyezsi Front, a híres Golikov altábornagy vezetésével. És ez rossz hír volt. Bizony, nagyon rossz hír…
Kiss Balázs tizedes eddig reménykedhetett abban, hogy talán otthon töltheti a karácsonyt, de ez mára hiú ábránd lett. Jány Gusztáv tábornok visszavonulási kérelmét Hitler megtagadta, így a Don folyó jegén átözönlő oroszok hamarosan támadni fognak.
Balázs tudta, hogy akkor pedig nincs menekvés. Alig van élelem, a nyári ruházatban és bakancsban fagyási sebek tömegei kínozták az embereket. Az, hogy puskával kell szembeszállni a harckocsikkal, nevetséges volt, de senkinek sem volt már kedve nevetni…
Két napja elhagyták Kantyemirovka várost is, mert azt nem védhetőnek ítélték a főtisztek. Pedig ott legalább faházakban lehettek éjjel, amiket valamennyire fűteni is lehetett. Most egy nyitott lövészárokban alszanak, a mínusz 35° fokos dermesztő fagyban!
Holnap karácsony. Balázs tudta, hogy ha megéli is, soha nem lesz több karácsonya. Teljesen kizárt, hogy ezt túlélje…
Pedig nem így képzelte el az életét. Egy éve még úgy gondolta, hogy karácsonykor megkéri majd Ilonka kezét, aki némi vonakodás után, mert ő tisztességes lány, igent mond. Ilonka apja pedig már nyáron, az aratáskor célzásokat tett arra nézve, hogy szívesen fogadná őt vejének. Tőle nem is nagyon kellett volna kérni a lány kezét, mert adta volna szíves örömest… A dolgos és becsületes fiú azonnal megbecsült családtaggá vált volna.
Balázs úgy képzelte, hogy házat épít, nagy istállót és kukoricagórét is ácsol melléje, hogy elférjenek a jószágok és éhen se haljon egy se! Öt vagy hat gyerek is került volna, ha Isten is úgy rendeli, úgyhogy szorgos munkáskezek gyarapították volna a családot.
Most, hogy visszagondolt erre a lehetőségre, elszorult a szíve. Annyi jó és szép várt rá, de valakik odafent, magas urak, kövér politikusok, sült bolond hadvezérek úgy gondolták, hogy mit sem számít egy parasztgyerek álma, vágya, boldogsága. Van annál sokkal fontosabb is! A háború…
Most itt ül hát a lövészárok alján és nézi a mellette fekvő bajtársait. Reggel óta már ketten meghaltak. Csak úgy csendben, szó nélkül. Nagyéri őrmester hiába ordítozik, hogy senki ne merészeljen elaludni, nem tehet semmit. A fagy csendben pusztítja el őket, de legalább nem tudnak róla. Előbb csendes és puha álommal cserkészi be az embereket, majd lassan lopja el őket. Aljas és kegyetlen, de kíméletesebb, mintha az orosz golyók szaggatnák szét a testüket.
Este kiosztották a holnapi, karácsony szent napjára való fejadagokat. Húsz deka kenyeret, egy darabka szalonnát és a karácsonyi ajándékot, tíz deka fokhagymás kolbászt! Fél liter bort is kaptak, pedig egy vödör forró teának jobban örültek volna.
Balázs úgy érezte, hogy már nincs mit veszítenie. Leült a hóba és jóízűen megette az egészet. A teljes másnapi javadalmát.
– Egészségetekre komáim! – emelte a kulacsát a többiek felé. – Áldott karácsonyt mindannyiónknak! Az utolsót, amit megélhettünk…
– Ne kavarja itt a szart hallja-e, mert megütheti a bokáját! – ordított fel az őrmester. – A győzelem után hazamegyünk és elfelejtjük ezt itt! Ne merészelje csüggeszteni a többieket, mert baj lesz!
– Miféle baj? – nézett rá Balázs. – Ennél mi lehetne nagyobb baj, he?
– Az, hogy lázításért fejbe lövöm!
– Tegye, amit kell – nézett rá angyali mosollyal Balázs. – Nagy szívességet tenne vele…
Nagyéri őrmester látta, hogy ebből nem jöhet ki jól. Halottakkal ordítozik itt, csak némelyik még beszél. De holnapra már nem lesz itt élő ember. Biztosra vette, hogy ő sem.
Lassan lehiggadtak és elcsendesedett a lövészárok. Az oroszoknál sem volt semmi zaj. Tegnap éjjel még hallották a harmonika hangját, de ma csend van. Ilyen valószerűtlen csend sehol nincs. Hallani lehet a hópihék suhanását…
Balázs nekidőlt a lövészárok falának és felnézett az égre. Már elmúlt éjfél, tehát ma huszonnegyedike van. Karácsony szent napja. Remélte, hogy ott fent lát valamit. Egy csillagot, vagy a Hold fényét, de nem. Csak sűrű feketeséget látott. Ült hát, és arra gondolt, otthon a mama most tesz rá néhány hasábot a tűzre. Mindig így tett télen. Éjfél körül megrakta a búbost és az reggelig ontotta a finom meleget.
Kora reggel aztán a mama meggyúrta a hájas sütemény tésztáját, és más finomságok hozzávalóit is elkészítette. Ma is így tesz biztosan. Csak ma arra gondol, hogy vajon az ő kisfia kapott-e ebédre süteményt, vagy disznótorost. Azt fogja hinni, hogy igen. Jó a Kormányzó úr! Azt mondta, a fronton a legjobbat kapják a fiaink…
lonka viszont alszik még. Talán róla álmodik… De ha nem, akkor is valami szépet. Az esküvőjüket, ahol a hófehér menyasszonyi ruhában mennek végig a főutcán, látják majd a vidám embereket és az irigykedő vénkisasszonyokat. Ezt álmodja biztosan…
Úgy érezte, már nem fázik. A lábait már nem is érzi egy ideje, és a vékony zubbonya alatt sem szurkálja már a jeges szél. Valami végtelen nyugalom és béke érzése töltötte el. Mindenkit szeretett, minden csodálatos és gyönyörű volt. Nézte az eldőlt puskáját, amit lassan belepett az egyre sűrűbben hulló hó. Nem akarta felemelni. Jó volt ott a hó alatt. Már nem volt rá szükség…
A fülében valami halk zenét hallott. Nagyon szép, selymes és simogató zenét. Úgy érezte, egy meleg és puha kéz felemeli őt és kiemelkedik vele a lövészárok bűzös, hullaszagú fagyából. Csak szálltak egyre fel, a csillagok felé. A fény, ami felderengett hívogató és meleg volt. Finom meleg. Már csak azt látta. Nem is akart mást, csak eggyé válni azzal az igéző színű fénnyel.
Tudta, hogy nem lesz már esküvő, nem lesz olyan sem, hogy otthon, mama, kis ház, kemence. Mégis boldog volt. Tudta, hogy hazaért végre…
Reggel az őrmester újabb tizennégy fagyhalottat jelentett a főparancsnokságnak. Azt kérte, hogy váltsák le őket, mert egy embere sem marad. Azt a választ kapta, hogy tartson ki. A Kormányzó úrért és a Hazáért…
Nem volt hát mit tennie. A fagyott testeket kidobatta az árokból, ahol lassan belepte őket a hó. De nem tehetett mást. Kellett a hely a többieknek…
Forrás: Tőzsér János Hivatalos írói oldala – Magyar Magvető
Follow @jobboldalihirek