Küszöbön az Irán–izraeli háború?
Megnéztük, hogyan lett az iszlám köztársaságból a Közel-Kelet főgonosza, és mennyire kell komolyan venni a fenyegetéseit.
„Ha ma nem védjük meg Gázát, holnap a saját városainkban kell megküzdenünk a foszforbombákkal” – szögezte le videóüzenetében Amír Abdolláhián iráni külügyminiszter. Az elmúlt napokban az iszlám köztársaság más vezetői is hasonlóan nyilatkoztak. Nehéz eldönteni, hogy mindez csak retorikai fogás, tartalmatlan fenyegetés, vagy Teheránban komolyan gondolják, amikor azt mondják: nem fogjuk megvárni az első csapást.
Az 1978–79-es forradalom óta, amikor is Perzsiában megbukott a sah rendszere, és egy rövid átmenet után létrejött a ma ismert teokratikus állam, az ország fokozatosan a közel- és közép-keleti térség mumusává vált. Tegyük hozzá: annak ellenére, hogy Khomeini ajatollah kijelentése, miszerint az iszlám forradalom nem állhat meg, és egyszerre kell harcolnia a két sátán, az Egyesült Államok és a Szovjetunió ellen, leginkább egy kampányszöveg volt.
De akkor miért?
A ’80-as években a feleket még a pragmatizmus jellemezte. Az iraki–iráni háború idején az USA titokban fegyvereket adott el Teheránnak, és Izrael Irán egyik jelentős hadianyagbeszállítója volt. De be-besegített Szaúd-Arábia és Tajvan is. Ezeket a csapokat aztán elzárták, de 1989-ben Irán és a Szovjetunió szerződést kötött, amelynek értelmében 1991-ig Moszkva vadászgépeket, helikoptereket, dízel-elektromos tengeralattjárókat, légvédelmi rendszereket, lőszert és katonai felszereléseket szállított (már amikor), valamint átadta a T–72-esek terveit és gyártási engedélyét.
A Nyugat figyelmét ekkor az Öböl-háború kötötte le, majd a ’90-es évek közepe-végén az iszlám „terrorizmusok” kerültek fokozatosan előtérbe. A terrorizmus alapvetően szunnita „ügy”, és ha az al-Kaidára vagy az ISIS-re gondolunk, akkor a síita Irán számára fenyegetést jelent.
Csakhogy nem véletlenül írtunk „terrorizmusokat” az előbb. Különbséget kell ugyanis tenni a fundamentalisták és a „népi felszabadítási” mozgalmak között. Az utóbbiak, mint a síita Hezbollah, vagy a szunnita Hamász és a Palesztin Iszlám Dzsihád, az iszlamizmusuk ellenére is inkább nacionalista vagy „politikus” szervezetek. Olyanok, amilyeneket korábban előszeretettel támogatott a Szovjetunió.
A perzsák magányossága
Fontos kiemelni azt is, hogy Iránnak a felekezeti – és egyébként faji-kulturális – ellentétek miatt nem voltak természetes szövetségesei a régióban. Ráadásul a tízéves háború teljesen kimerítette. Ebben a helyzetben az Izrael-ellenesség, egy kétezer kilométerre fekvő ország szapulása kiváló pótcselekvésnek tűnhetett. Tény ugyanakkor az is, hogy Jeruzsálem „felszabadítása” talán az egyetlen olyan cél, amiben minden muszlim feltétel nélkül egyet tud érteni.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Szaúd-Arábia és Irán egymás antagonisztikus ellentétei voltak. Az egyik gazdag szunnita-arab olajmonarchia, erős angolszász kapcsolatokkal az Arab/Perzsa-öböl egyik felén, a másik egy síita-perzsa köztársaság a másik felén, amelynek lakosai petroldollárok híján legfeljebb csak a többezer éves történelmükkel vághattak fel. Az oroszok pedig Jelcin idején amerikai nyomásra faképnél hagyták őket, és a közeledés Moszkva és Teherán között csak a 2000-es években indult meg, viszont a kapcsolat a közelmúltig meglehetősen felszínes volt.
Még egy adalék: az arab országok Izrael megalakulása óta támogatták a különféle fanatikusokat, „forradalmárokat” stb. Így, ha az egyenrangúságát, a mindenáron vágyott középhatalmi státusát demonstrálni akarta, ebből Teherán sem maradhatott ki. „Vazallusokat” kellett találnia. Gazdasági válság ide vagy oda, az irániak ezt meg is lépték, és beálltak a már említett Hezbollah, Hamász és a Palesztin Iszlám Dzsihád mögé.
Irán a tökéletes ellenség
A ’90-es évek elején a még nem sok vizet zavaró Iránról Izraelben is elkezdtek úgy gondolkozni, mint a tökéletes ellenségről. Messze van, sokkal gyengébb, mint amilyennek látszik, és minden tekintetben kilóg az ellenséges arab államok sorából.
Egészen konkrétan Jichák Rabin miniszterelnöksége (1992–1995) idején fogalmazódott meg az, hogy a zsidók és az arabok csak akkor békülhetnek meg egymással, ha a közös horizontjukon feldereng egy nagyobb és baljóslatúbb fenyegetés, nevezetesen Irán és az általa képviselt iszlám fundamentalizmus (ami, mint már említettük, alapvetéseiben sem azonos a szunnita szélsőségesek elképzeléseivel, mégis rendszerint összemossák velük).
Ettől kezdve az Ábrahám-egyezményekig bezárólag ez volt a közel-keleti diplomácia egyik ütőkártyája. Irán pedig még rá is játszott erre, különösen Mahmud Ahmadinezsád elnöksége (2005–2013) idején, amikor csúcsra járatták az Izrael-ellenes politikai marketinget, és lépten-nyomon a perzsa felsőbbrendűséget hangoztatták.
Persze, nem szabad elfeledkezni az iráni atomprogramról sem, amely regionális szinten egészen más fénytörésben jelent meg, mint a világ közvéleményében. Az arab sajtót nem különösebben érdekelte, hogy Teherán esetleg megoszthatja a tudását Észak-Koreával, és Izraelt sem féltették, amely atomhatalomként, és a hidegháborús tapasztalatokból kiindulva irreális célpontnak tűnt. Magukat viszont annál inkább.
Végül pedig ott volt az ISIS elleni harc és a szíriai polgárháború. Irán mindkettőből kivette a részét: tanácsadókat, önkénteseket, hadfelszerelést küldött, és általában nem azoknak a megsegítésére, akik mögött az arabok és az izraeliek összezártak.
Ez is szájkarate?
Az utóbbi egy-két évben viszont minden a feje tetejére állt. Az arab tavasz, az iraki kivonulás, a szíriai polgárháború, az Egyesült Államok befolyásának gyengülése, mindeközben Oroszország visszatérése a régióba, és Kína színre lépése, valamint az ukrajnai háború következményei (gondoljunk csak a Nyugat kimerültségére) egészen összekuszálták a szálakat. Szaúd-Arábia és Irán tárgyalóasztalhoz ült, a színfalak mögött pedig valószínűleg már az érdekszférák határait rajzolgatják.
Ezzel függhet össze, hogy Benjamin Netanjahu most minendáron Teheránra akarja hárítani a felelősséget a Hamász támadása miatt, és Irán elleni egységre és kemény fellépésre szólította fel a világot. Ebben viszont, az eddigi nyilatkozatok alapján, már az Egyesült Államokra sem számíthat. Később viszont lehet, hogy késő lesz: az iráni fantom kezd alakot ölteni.
Ez azt is jelenti, hogy az elmúlt 30 évben sosem volt jobb lehetősége Iránnak a támadásra, ha valóban oda akar csapni Izraelnek. Ugyanakkor a földrajzi távolságok nem változtak. Az izraeli légierő fölénye megkérdőjelezhetetlen. Teherán legfeljebb a rakétáit és drónjait vetheti be. Amivel talán számottevő károkat okozhat, de egy háborút csak a levegőből nem lehet megnyerni.
A dermesztő fenyegetéseket így aligha követik majd tettek. Kivéve, ha elmérgesedik a helyzet Gázában, és létrejön egy arab–iráni háborús koalíció. Ez korábban elképzelhetetlen volt, hiszen az araboknak és a perzsáknak, a szunnitáknak és a síitáknak gyűlölniük kéne egymást.
Nagy Áron – Magyar Hírlap