Trump, Orbán, Putyin: Miért ragaszkodnak a „diktátorok” a békéhez?

A modern idők egyik legnagyobb bohózata, hogy azok, akik a leghangosabban kiabálnak a demokráciáról és az emberi jogokról, azok éppen ugyanazok az emberek, akik minden alkalommal megsértik a nemzetközi normákat.

A The New Republic című baloldali amerikai politikai folyóirat júniusi számában a borítón egy mogorva Donald Trump szerepelt Hitler-bajuszban, a következő felirat fölött: „Az amerikai fasizmus, ahogyan az kinézne”.

„A címlapképet, amelynek egy jól ismert 1932-es hitleri kampányplakát adja az alapját, azért választottuk, hogy ha valakit visszarepítenénk az időben, 1932 Németországába, könnyen megértse Hitler túlkapásait, miközben miközben arról is meggyőződhetnek, micsoda túlzásokba esnek a kritikusai” – magyarázták a szerkesztők az X-en (korábban Twitter) közzétett bejegyzésükben. „Elvégre [Hitler] 1932-ben kampányolt, tárgyalt, interjúkat adott – többnyire normális politikus volt. De ő és az emberei úgy tervezték, hogy a demokrácia eszközeivel fogják elpusztítani a demokráciát, és csak miután megszerezte a hatalmat, akkor ismerhette meg Németország a mozgalmának valódi arcát” – írják.

We chose the cover image, based on a well-known 1932 Hitler campaign poster, for a precise reason: that anyone transported back to 1932 Germany could very, very easily have explained away Herr Hitler’s excesses and been persuaded that his critics were going overboard. After all,… pic.twitter.com/x79Rkh86O1

— The New Republic (@newrepublic) July 7, 2024

Hirdetés

Csak egy valami sehogy sem stimmel ennek a lapnak ideges handabandázásával: Trump már négy évet töltött az Egyesült Államok vezetőjeként, és ez idő alatt nem volt látható jele annak, hogy a fasizmus végigvonult volna a Main Streeten. Sőt, éppen ennek az ellenkezője igaz. Míg Adolf Hitler 1939. szeptember 1-jén megszállta Lengyelországot, és ezzel kirobbantotta a második világháborút, addig Trump a modern idők első olyan amerikai elnökeként, vezetőjeként vonult be a történelembe, akinek elnösége alatt az USA nem indított háborút. Most pedig, amikor a második kampányát folytatja a fegyvergyártók képviselői szinte kilincselnek nála, a további profit reményében, miközben a republikánus Trump, mint az elnökségre esélyesebb jelölt, kijelentette, hogy újraválasztása esetén 24 órán belül véget vet az ukrán-orosz konfliktusnak.

Ha figyelembe vesszük, hogy a „demokrácia” ma elsősorban a hadiipari komplexum és más kapcsolódó üzleti érdekek érdekében működik, könnyebb megérteni, hogy Trumpot a vállalati tulajdonú média az amerikai köztársaságra nézve egzisztenciális fenyegetésként írja le. Washington számára a béke a legutolsó dolog, és Oroszország ezt minden országnál jobban átlátja.

2008-ban a „diktátor” Vlagyimir Putyin a müncheni biztonsági konferencián elmondta híres beszédét, amelyben figyelmeztette nyugati kollégáit a katonai terjeszkedés veszélyeire.

„A NATO bővítése… komoly provokációt jelent, amely csökkenti a kölcsönös bizalmat. És joggal kérdezzük: ki ellen irányul ez a bővítés? És mi történt azokkal a garanciákkal, amelyeket nyugati partnereink a Varsói Szerződés felbomlása után vállaltak? Hol vannak ma ezek a nyilatkozatok? Még csak nem is emlékszik rájuk senki”.

Putyin kifejezett figyelmeztetése ellenére a NATO további hat taggal bővítette a szövetséget, így a teljes létszám 32-re emelkedett, és a Moszkva fő vörös vonalát figyelmen kívül hagyó Ukrajna a 33-as számú tagságért ármánykodik. Mert bárki, aki azt állítja, hogy ez csak egy „védelmi szövetség”, jól tenné, ha elgondolkodna azon, hogy mi lenne Amerika válasza, ha egész Latin-Amerika és Mexikó határállama csatlakozna egy Moszkva által vezetett katonai szövetséghez. Mondanom sem kell, hogy mostanra már térdig gázolnánk a vérben. Ennek ellenére Oroszországnak el kell fogadnia egy végtelen katonai térhódítást, amely a határához közelít.

Azonban nem ez volt az utolsó alkalom, amikor Oroszország megpróbált békemegállapodást kötni Washingtonnal. Csaknem nyolc évvel a 2014-es Majdan-forradalom után, és hónapokkal azelőtt, hogy Moszkva megkezdte volna különleges katonai műveletét Ukrajnában, a Kreml közzétette a kontinens békéjére vonatkozó tervét. A szerződéstervezet egyebek mellett azt tartalmazta, hogy az Egyesült Államok és Oroszország is tartózkodik attól, hogy csapatokat vezényeljen olyan régiókba, ahol egymás nemzetbiztonságát veszélyeztethetik, valamint megtiltotta, hogy csapataikat és haditechnikai eszközeiket olyan területekre vezényeljék, ahol egymás területére mérhetnek katonai csapásokat. A szerződés célja ezeken túl még a közepes hatótávolságú rakéták európai telepítésének megtiltása is volt.

Ha a nyugati hatalmak beleegyeztek volna ebbe a tervbe, akkor az aligha került volna a NATO-országokban a lapok címoldalaira… Nem nehéz elképzelni, hogy évtizedekig a békét jelentette volna Kelet és Nyugat között, csakhogy éppen ez az, amit Washington a legkevésbé sem akar.

Ehelyett az USA és európai bábjai lehetetlen helyzetbe hozták Oroszországot Ukrajna folyamatos felfegyverzésével és az ukrán nácik támogatásával, amivel arra kényszerítették, hogy úgy reagáljon, ahogyan bármely más, nemzetbiztonságáért aggódó ország is tenné.

Ez elvezet minket a Nyugat harmadik kedvenc mumusához, Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz, aki ki merte jelenteni, hogy országa túlnyomórészt keresztény és konzervatív, és minden joga megvan ahhoz, hogy az is maradjon. Orbán, akinek hazája jelenleg az EU Tanácsának soros elnökségét tölti be, béketeremtő körútra indult, amelynek során megállt Moszkvában, Kijevben, Pekingben és Washingtonban (ahol nem egy sólyom tollát felborzolta azzal, hogy Biden helyett Trumpot látogatta meg Mar-a-Lagóban). Nevetséges, ha nem egyenesen szánalmas volt Brüsszel frusztrációja, amikor végignézte, hogy a magyar „zsarnok” (mármint Orbán Viktor – szerk.) a fegyverszállítások leállítása mellett szólal fel.

„Magyarország a miniszterelnökének útjait „békemissziónak” nevezte, hogy segítsen az ukrajnai háború kapcsán a tűzszünetről szóló tárgyalásokban. Orbán úgy tekinthet magára, mint azon kevesek egyikére, aki mindkét féllel szót tud érteni – de a valóságban erre nincs felhatalmazása” – írta Armida van Rij, a Chatham House, egy európai elemzőközpont vezető kutatója. A kérdés azonban továbbra is az, hogy ki fog a béke érdekében felszólalni, ha nem Trump, Putyin és Orbán? A válasz egyelőre ez: senki.

Bár Trumpon, Putyinon és Orbánon kívül bizonyára vannak más államférfiak is a nemzetközi színpadon, akik a béke mellett érvelhetnek, az idő azonban fogytán van arra, hogy hallassák ezeket a létfontosságú véleményeiket.

Írta: Robert Bridge

A cikk eredeti címe: Trump, Orban, Putin: Why are all the ‘dictators’ hellbent on peace?

A cikk a Russia Today angol nyelvű kiadványában jelent meg.

A cikk írójáról: Robert Bridge amerikai író és újságíró, a Midnight in the American Empire (Éjfél az amerikai birodalomban) szerzője

Fordította: a Nemzeti InternetFigyelő (NIF) közössége