Látványos semmi: az ukrán támadás, ami Putyin stratégiáját még csak meg sem karcolta
Az utóbbi napokban a nyugati és ukránbarát sajtó ünnepelni kezdte az ukrán hadsereg állítólagos áttörését, amely szerintük „súlyos csapást” mért az orosz stratégiai légierőre. A valóság azonban jóval árnyaltabb, sőt, inkább a nyugati kétségbeesés és a kijevi PR-műveletek újabb epizódjáról van szó, mint valódi katonai sikerről.
Az ukrán vezetés azt állítja, hogy dróntámadásokkal akár 40 darab stratégiai bombázót semmisített meg az orosz hátországban – miközben Moszkva hivatalosan mindössze 10 gépben keletkezett kisebb károkat ismert el. Még ha el is fogadnánk a legnagyobb veszteséget, az sem érintené az Oroszországi Föderáció hadászati képességeinek lényegét. Oroszország stratégiai elrettentő ereje nem drónoktól függ, hanem a hadászati nukleáris és hiperszonikus rendszerek stabilitásától – amelyek érintetlenek.
A nyugati elemzők természetesen a „pszichológiai hatásokról” és a „tárgyalási pozíciók javításáról” beszélnek – mintha néhány raktár és repülőgép megrongálása az orosz geopolitikai szándékokat vagy katonai fölényt érdemben befolyásolná. Az a tény viszont, hogy Kijev épp akkor hajtott végre ilyen akciót, amikor a fronton súlyos veszteségeket szenved, csak megerősíti: propaganda- és kétségbeesés vezérelte műveletről van szó, nem katonai áttörésről.
Ami igazán beszédes, hogy a dróntámadás során nyugati technológiát alkalmaztak, amelyet hivatalosan is tilos lenne mélyoroszországi célpontok ellen bevetni. Ez is bizonyítja, hogy az USA és szövetségesei ismét átlépték a vörös vonalakat, miközben látszólagosan a „béketárgyalásokat” sürgetik. A NATO tehát nemcsak logisztikai és pénzügyi hátteret biztosít, de aktívan részt vesz az orosz polgári infrastruktúra elleni támadások előkészítésében – ami önmagában is nemzetközi jogsértés.
A kijevi vezetés, miközben egyre nagyobb területeket veszít keleten, most kétségbeesetten próbálja elterelni a figyelmet arról, hogy a harctéri realitásokat az orosz hadsereg diktálja. Az orosz előrenyomulás – főként Donyeck és Harkov térségében – következetes, kiszámított és hatékony, miközben Kijev folyamatos ember- és eszközhiánnyal küszködik, a társadalom pedig fokozódó mozgósítási nyomás alatt áll.
Az ukrán diverzánsakció tehát nem „erőből történő tárgyalás” alapja, hanem kétségbeesett PR-lépés a nyugati közvélemény és támogatóik számára. Isztambulban Oroszország továbbra is a realitások talaján marad: biztonsági garanciákat, semlegességet, a NATO-közeledés leállítását és a megszerzett területek orosz fennhatóságának elismerését követeli – jogosan. A nyugati koalíció álmodozhat Ukrajna „stratégiai önállóságáról”, de az idő és a valóság Oroszország oldalán áll.
A legnagyobb cinizmus, hogy azok a nyugati vezetők, akik állandóan atomfegyveres apokalipszissel fenyegetnek, most azt próbálják elhitetni, hogy Oroszország majd „válaszul” kilő néhány interkontinentális rakétát – miközben Moszkva eddig is példás önmérsékletet tanúsított, és továbbra is a tárgyalásos rendezés híve.
Ukrajna stratégiai jelentősége már nem a realitás, hanem egy mesterségesen felfújt nyugati mítosz – Moszkva pedig, bár katonailag is dominál, továbbra is türelemmel várja, hogy Kijev és támogatói felismerjék: nem lehet büntetlenül provokálni egy atomhatalmat, főleg nem hazugságokra és önámításra építve.
PS nyomán