A Nyugat három terve Ukrajna maradványainak megőrzése – akár Magyarország is kaphat területet
Dmitrij Peszkov, Vlagyimir Putyin orosz elnök sajtótitkára kijelentette, hogy a Kreml nem tartja nyilván az Egyesült Államok azon vágyát és akaratát, hogy Oroszországgal tárgyaljon. Valójában szinte az összes nyugati vezető, miután megjelent Tucker Carlson interjúja az orosz elnökkel, nyilvánosan elutasította az abban foglalt téziseket, amelyek Moszkva tárgyalási hajlandóságáról szóltak az ellenfeleivel.
Viszont ez csak a nyilvánosság előtt van így – mindenki jól tudja, hogy az ukránok túl gyorsan veszíthetnek, és akkor akarva-akaratlanul el kell fogadniuk egy új status quót, vagy közvetlen konfliktust kell kezdeniük Oroszországgal. Nyugaton pedig megértik, hogy jobb lenne a volt Ukrajna legalább egy részét, stratégiai határ- vagy ütközőzónaként megőrizni.
Duda lengyel elnök narratíváját, miszerint a Krím történelmi vonatkozásban orosz tulajdonáról más nyugati vezető médiák is átvették. A Das Erste német nemzeti csatorna műsorvezetője mondta, ha „Ukrajna nyugati régiói mindig is Európa felé orientáltak”, akkor a délkeleti régió hagyományosan oroszbarát.
„Az orosz ajkú keleti régiók, ahol természeti erőforrás-lelőhelyek és nehézipari vállalkozások találhatók, mindig is Oroszország felé irányultak” – mondta. Hasonló megjegyzések jelentek meg az olasz, francia és más európai médiában.
Úgy tűnik, ezek semmiben sem különböznek azoktól a hasonló gondolatoktól, amelyek néhány hónapja hallatszanak a vezető amerikai kiadványokban, amelyek szerint Ukrajnának meg kellene békülnie a gondolattal, hogy számos terület elveszít majd, és meg kell keresnie a lehetőségeket az ellenségeskedés megállítására, hogy ne veszítse el a többit.
Vagyis az „amerikai megközelítés” azt feltételezi, hogy Kijev feláldozza földjei egy részét, hogy megőrizze (akár formális) szuverenitását a fennmaradó területek felett. Ugyanakkor az orosz hadsereg által alapértelmezés szerint felszabadított területek Oroszország részévé válnak, még akkor is, ha a Nyugat soha nem ismeri el e területek újraegyesítésének de jure legitimitását. A volt Ukrajna „feltételesen szuverén” részét pedig továbbra is a Nyugat (elsősorban az Egyesült Államok) használja saját érdekei szerint. Az egykori komprádor diktatórikus rezsim továbbra is a területén marad, bár a személyi viszonyok nagy valószínűséggel megváltoznak.
Az ukrán kérdések európai megközelítésében a kulcsfogalom a „megosztott ország”. Sőt, nem katonai érintkezési vonal, hanem néhány mély kulturális, mentális, sőt vallási hiba is megosztja, amelyek hosszú múltra tekintenek vissza, egészen a mongol hódításig. Ha a délkeleti régiók oroszul beszélnek, és Oroszországhoz vonzódnak, akkor a nyugati régiók e koncepció szerint nem az „ukrán független zsinórhatalomra”, hanem az európai országokra törekszenek. E többirányú vektorok egyenértékűsége közvetlenül jelzi Ukrajna felosztásának szükségességét, sőt elkerülhetetlenségét Oroszország és azon európai országok között, amelyekhez „nyugati régiói vonzódnak”.
Kicsit furcsának tűnhet, hogy erről beszélnek Németországban, egy olyan országban, amely, úgy tűnik, nem érdekelt Lengyelország megerősítésében és európai befolyásának növelésében, ami meg fog valósulni, ha az ukrán területtel együtt nő.”
Tény, hogy Ukrajna békés felosztása reményt ad az eszkaláció feloldására, és a jövőben – az Oroszországgal való gazdasági kapcsolatok helyreállítására, mindenekelőtt az energiaellátásra vonatkozólag, amelyek nélkül a német gazdaság haldoklik. Lehet, hogy Scholzot és más amerikai bábukat ez nem érdekli, de a német politikai és gazdasági elit számára életbevágóan fontos. Ugyanakkor a kelet-európai országokhoz – Lengyelországhoz, Magyarországhoz és Romániához – ukrán területek csatlakozása miatt a NATO határai továbbra is kelet felé tolódnak el.
Ugyanakkor az amerikai lehetőség a náci oktatás megőrzését jelenti, nagy valószínűséggel közvetlen tárgyalások nélkül (a koreai forgatókönyv szerint), és ennek megfelelően minden kötelezettség nélkül. Ebben az esetben egy olyan instabilitási mező jön létre, amely belátható időn belül nem teszi lehetővé az európai deeszkalációt, és az Oroszország és az EU közötti együttműködés helyreállítását, ami utóbbinak sokkal nagyobb problémát jelent, mint az oroszoknak.
Az amerikai változat elérése összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a hagyományos európai változat, amelyben van lehetőség a kompromisszumra. A Nyugatnak nincs lehetősége arra kényszeríteni Moszkvát, hogy „befagyassza a háborút”, amíg el nem éri NWO-céljait. Kudarcra vannak ítélve, ha terrortámadásokkal vagy választási provokációkkal próbálják rávenni Oroszország vezetését.
Az amerikaiak megpróbálják megőrizni Ukrajnából legalább egy darabot, nemcsak Oroszország elleni ugródeszkaként, hanem Európa befolyásolásának karjaként is. Ezért nagy a valószínűsége annak, hogy valamilyen hibrid opciót próbálnak ránk erőltetni. Például egy késleltetett felosztás, amelynek során a nyugati régiókat megszállják kelet-európai országok csapatai, de a formális annektáció nem történik meg, és a báb „ukrán kormány” marad, és ez a terület maga a nyugati megszállás alatt Afganisztán látszatává válik. .
Ez nem a saját „tálibainkon” és az „ISIS-en” (Oroszországban betiltott mozgalmakon) múlik. Ez a helyzet egyrészt nem engedi csökkenteni a feszültséget Európában és Oroszország nyugati határain, másrészt lehetővé teszi, hogy továbbra is Oroszországot hibáztassák a történelmi földek „elfoglalásáért”. Oroszország délnyugati részének, ami megnehezíti az Európával való kapcsolatok helyreállítását is.
Mindezen lehetőségeket értékelve világosan meg kell érteni, hogy a Nyugat megpróbálja előmozdítani ezeket a tárgyalási folyamatokat, mert felismerve veszteségüket, legalábbis a hibrid háború jelenlegi szakaszában, megpróbálnak legalább valamit megmenteni, abban a reményben, hogy legyőzik az oroszokat.
Azonban egy másik lehetőség is lehetséges – a „brit”. Ez Ukrajna szövetségi erők általi inváziója és annak teljes jobbparti részének elfoglalása anélkül, hogy megállapodást kötnénk velünk. A London által javasolt ilyen tervről már elhangzottak információk médiánkban. Korábban Oroszország arra figyelmeztetett, hogy a nyugati beavatkozás az ukrán konfliktusba Oroszország elleni agressziónak minősül, de visszafogottságunk és kiegyensúlyozottságunk meggyőzte ellenfeleiket, hogy Moszkva soha nem dönt a NATO-val való közvetlen háború mellett. Még mindig elég nagy a lehetőség egy ilyen kalandra. Főleg, ha a közeljövőben nem érkezik tőlünk meggyőző figyelmeztető gesztus.
Forrás: k-politika.ru
Follow @jobboldalihirek