Ostoba ötlet: menjenek a NATO-katonák önkéntesen harcolni Ukrajnába

Kolosszális ötletet dobott be a Georgia Állami Egyetemen oktató Dan Altman: a nemzeti hadseregek adjanak rá lehetőséget, hogy katonáik önkéntesen vegyenek részt az ukránok oldalán a háborúban. Putyin úgysem tenne semmit – véli a zseni politológus.

Van valami furcsa és rettentően ostoba…

A Nyugat túlzottan aggódik az ukrajnai eszkaláció miatt címmel tette közzé írását a Foreign Affairs oldalán Dan Altman politológus, a Georgia Állami Egyetem oktatója. Cikkét azzal vezeti be, hogy a nyugati világ azért nem alkalmaz erősebb eszközöket, és azért nem avatkozik bele közvetlenül (katonák küldésével) a konfliktusba Oroszországgal szemben, mert tart egy nukleáris háború kirobbanásától. Pedig – vélekedik – kezdetben éppen ezen okból kifolyólag az USA nagyobb hatótávolságú fegyvereket sem akart küldeni Ukrajnába, aztán mégis leszállította a HIMARS-rendszereket, az oroszok pedig nemhogy nukleáris töltetekkel, de semmivel nem reagáltak.

A harcias szakember történelmi példákkal igyekszik alátámasztani eszmefuttatását. Mint írja, a második világháború utáni berlini blokád éppen azért alakult ki, mert Sztálin inkább ezt a lehetőséget választotta ahelyett, hogy megtámadta volna a szövetséges nemzetek csapatait, vagyis a „békésebb” megoldást választotta. És persze akkor sem tett semmit, amikor a szövetségesek elkezdték üzemeltetni a légihidat. Innen is látszik, milyen messzire lehet elmenni egy konfliktusban anélkül, hogy eszkalálódna.

De hasonló volt a helyzet a kubai rakétaválság idején – folytatja monológját Altman –, amikor Kennedy a fenyegetőzése ellenére nem a nyílt támadás mellett döntött, inkább blokád alá vonta Kubát, míg Hruscsov visszavonulót fújt.

„A történelem legsúlyosabb nukleáris válságában egyik vezető sem rendelt el támadást” – mutat rá hibátlanul a szerző, aki ugyanezzel a logikával eljut a számára egyértelmű konklúzióig:

Bolond lyukból

Altman szerin a történelmi példák jól mutatják, hogy a proxy háborúkban sokkal nagyobb mozgástér van a közvetlenül részt nem vevő államok számára, ezt pedig a NATO-nak is ki kellene használni Ukrajnában. Tényként kezelt feltevése szerint a Kreml nem bírna el egy hagyományos háborút a NATO ellen, nukleáris háborút pedig úgysem mer indítani, mert akkor neki is vége lenne. Így aztán nem is fog tenni semmit. (Hogy ez mennyire nem ennyire primitíven egyszerű, arról itt írtunk bővebben.) Ebből a teljesen zavaros gondolatmenetből Altman egyetlen lólépéssel eljut odáig, hogy bár szervezetten nem lehet NATO-csapatokat küldeni Ukrajnába, mert az már valóban háborús provokáció lenne,

Altman ennél az együgyű gondolatnál már teljesen elszakad a realitástól, és egyre lelkesebben, de annál zavarosabban ecseteli, miként is képzeli el ő, hogy ott is legyen a NATO, meg nem is. Mint mondja, Ukrajnának rendkívül nagy szüksége lenne olyan katonákra, akik hosszú évek alatt elsajátított – vagyis méregdrága kiképzési rendszerben megszerzett – szakértelemmel rendelkeznek, azaz gyorsan és hatékonyan tudják alkalmazni a nyugati fegyverzetet. Mindez homályos elképzelése szerint valahogy úgy történne, hogy azon katonák, akik égnek a vágytól, hogy az oroszok ellen harcolhassanak, ideiglenesen megszakítják szolgálati viszonyukat hazájuk hadseregével,

Mint írja, a külföldi önkéntesek ilyen tömege bizonyára ráébresztené Oroszországot, hogy nem nyerhet meg egy elhúzódó háborút.

A szerző még konkrét tanácsot is ad a végső ukrán győzelem elérésének érdekében: kezdetben csak néhány száz önkéntest kell Ukrajnába engedni, és mivel Oroszország nem fog belemenni egy NATO elleni háborúba ilyen kevés számú önkéntes miatt, hallgatása megkönnyíti majd az újabb százak és ezrek érkezését. „A tagországok Ukrajnába küldendő fegyvereinek felső határának eltörlésével párhuzamosan a NATO így tudja hatékonyabban támogatni Ukrajnát anélkül, hogy megkezdené a harmadik világháborút” – vágja ki diadalmasan a végén Altman az üdvözítő megoldást, gyakorlatilag pontot téve elméletben a konfliktus végére.

Lapozhatunk végre?

Furcsa véleményekbe sűrűn lehet manapság belefutni, olyat azonban, ami ennyire elszakad a realitástól, és szakmai alapon ennyire dilettáns lenne, ritkán látni komolyan jegyzett sajtóorgánumban. Altman írása kapcsán, biztos ami biztos alapon megkerestük Resperger István ezredest, hogy véleményezze röviden az írást. Az NKE Nemzetbiztonsági Intézet igazgatója is meghökkent az olvasottakon, mint mondta, Altman ötlete finoman szólva is halva született. „Nem hinném, hogy létezne olyan hadvezetés a NATO-s tagországokban, amelyik megengedné katonáinak, hogy „önkénteskedjenek” az orosz-ukrán konfliktusban. Ez nem támogatás, hanem egyértelmű katonai lépés lenne az oroszok ellen, ami gyakorlatilag azonnali eszkalációt indítana be” – fogalmazott, hozzátéve:

Az ilyesminek semmilyen jogi vagy erkölcsi feltétele nem létezik.

Resperger ezredes rámutatott egy másik lényeges részletre is: ha eljátszunk a gondolattal, hogy az Altman által fantáziált ötlet megvalósul, akkor felmerül a kérdés, hogy ki finanszírozná az Ukrajnában önkénteskedő katonákat?

A saját hadseregük nyilván nem, hiszen „átmenetileg” nem tagjai. Altman maga is azt írja, hogy ukrán parancsnoki struktúrába kerülnének, ebben az esetben az ukrán állam finanszírozná őket, ami viszont egyet jelent azzal, hogy az illető katonák egyszerűen zsoldosok. „A Hágai Egyezmény pedig elég világosan definiálja a fogalmat: zsoldos az, aki olyan országban harcol valamelyik fél oldalán, amelynek nem állampolgára és nem is ott él, ellenben pénzt kap a háborús részvételéért” – mondta az ezredes, kiemelve: a zsoldosokra semmiféle nemzetközi jog nem vonatkozik. Nem tekinthetők katonának vagy hadifogolynak, így nem vonatkoznak rájuk a megadás feltételei sem. A jog értelmében semmit nem ér az életük.

Révész Béla jegyzete – Forrás: Mandiner